|
1.rész
.... 2010.07.14. 11:08
♫[Bisou - Die Erste Träne]♪
Minden embernek az a legrosszabb, ha elveszít egy olyas valakit, akit a világon, mindenkinél jobban szeretett, de még rosszabb, ha valaki az egyik családtagját veszíti el. Velem is ez történt, én az édesanyámat veszítettem el, nem is olyan régen, pontosabban 1 hete, rákos volt és az orvosok túl későn diagnosztizálták, így nem tudták megmenteni. Most itt állok a temetés után szakadó esőben, és megtörten nézem azt a föld kupacot, amibe pár perce engedték le a koporsót, benne az ő kihűlt, hófehér élettelen testével. Csurom víz vagyok, de nem érdekel, semmi sem érdekel, a szívem darabokra hullott, a lelkemmel együtt. Éreztem, hogy valaki átkarolja a vállam, anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy az apám áll mellettem, és szomorúan néz le rám, éreztem a vizes arcomon a tekintetét.
- Ideje indulnunk Viktoria – szólalt meg a mély, rekedtes hangján.
***
A táj elmosódik a sebesség miatt, az ablakon patakokban folyik le az eső, csöndben ülök az apám kocsijának a hátsó ülésén, Hamburg felé tartva. Most, hogy anya meghalt ő lett a gyámom, így hozzá kell költöznöm. Nem vagyok ön magam, és soha nem is leszek többé, édesanyámmal együtt a lelkem egy része is elment, ő jelentette nekem az életet, a levegőt, ő volt a mindenem, a legjobb barátom, a legjobb anya a világon, és most elment, alig 38 évesen. Apám többször bele nézett a visszapillantó tükörbe, hogy engem figyeljen, és szomorúan sóhajtott fel az arcom láttán, ami mérhetetlen nagy szomorúságot, fájdalmat, gyászt és reménytelenséget tükrözött.
Akkor sem mozdultam, mikor az autó leparkolt egy nagy kertes ház előtt, sütött a nap, de nekem zuhogott az eső, tompán érzékeltem csak, ahogy apa kinyitja az oldalamon lévő ajtót, és halkan kérlel, hogy szálljak ki. Szót fogadva szálltam ki, majd felnéztem a nagy fehér házra. Nyílik az ajtó és megjelenik egy közép magas szőke göndör hajú nő, Emily, apa élettársa. Oda lép hozzám, nem szól semmit csak átkarolva a vállam, bevezet a házba.
- Egész út alatt egy szót sem mondott. – lépett be apám a csomagjaimmal.
- Jürgen, most veszítette el az édesanyját, ne várd el tőle, hogy boldogan ugráljon. – szólalt meg Emily csoda szép hangján.
- Félek, hogy depresszióba esik.
- Nem fog, figyelünk majd rá. – karolta át apám izmus nyakát majd szájon csókolta. – gyere Viki, segítek kipakolni – fordult felém majd ismét a vállamra fektette a karját és felkísért az emeletre, mögöttünk apa hozta a bőröndjeim.
Belépve a szobámba megcsapott a kedvenc parfümöm illata, ami mindig betöltötte a szobát.
- Lent leszek. – pakolt le apa, majd távozott.
- Viki – szólalt meg Emily, majd mellém ült az ágyra – tudom, mennyire nehéz most neked – tűrt a fülem mögé egy barna kósza tincset. – de engedd, hogy segítsünk, egy anya nem pótolható, és nem is akarok a helyére lépni, a barátnőd szeretnék lenni, segíteni szeretnék.
- Annyira fáj – szólaltam meg halkan, megtörten.
- Tudom kicsim – húzott magához majd szorosan ölelt át – tudom.
Erősen kapaszkodtam belé, olyan erősen, hogy már fájtak az ujjaim, de nem érdekelt, szükségem volt erre, sokkal jobban, mint bármi másra, összeszorítottam a szemem, és a könnyeim ismét eleredtek, és sírni kezdtem, aztán zokogni, hangosan, Emily pedig ringatni kezdett, arcomon pedig éreztem, hogy ő is sír.
- Pakoljon ki jó? – tolt el magától majd rám nézett és megtörölte a szemem, nem válaszoltam, csak néztem, ahogy feláll és elkezd kipakolni, nem akartam, de mégis felálltam és segítettem neki. Miután végeztünk, adott egy puszit a homlokomra és magamra hagyott, én pedig az ablakhoz léptem, kinyitottam majd kimásztam rajta és felmentem a tetőre, leültem, és csak néztem magam elé.
Sötétedett, a kutyák ugatták egymást, emberek jártak-keltek az utcán, valaki telefonnal a kezében, valaki a kutya pórázával, valaki egy másik személy kezével összekulcsolva. Egyik sem tudta mit érzek, senki nem tudta mi zajlik le bennem, hogy mennyire rosszul vagyok, hogy mennyire szenvedek.
- Viki – hallottam meg apa hangját a szobámba, majd közelebbről, lenéztem rá, engem nézett az ablakon kihajolva, a következő pillanatban már ügyeskedve lépdel mellém és leül. – holnap elmegyünk, be iratunk az itteni gimnáziumba. – szólalt meg a horizontot figyelve.
- Apa én.. – szólaltam meg halkan, ő pedig lenézett rám. – nem vagyok kész, hogy emberek közé menjek.
- Tudom, de nem zárkózhatsz el, megtörtént, nem tudsz mit tenni.
- Az orvosok tudtak volna! – csattantam fel mérgesen.
- Anyád mindig is makacs volt, nem akart időben elmenni az orvoshoz.
- Meg menthették volna.. – suttogva, majd gyorsan megtöröltem a szemem az újra elő törő könnyektől.
- Nem tudták megmenteni, a végső stádiumban volt.
- Miért ő? Miért neki kellett meghalnia? Annyi gonosz ember van ezen a világon, miért nem ők halnak meg a jók helyett?
- Nem tudom kicsim, vannak dolgok, amiket nem mi döntünk el, a sorsot nem irányíthatod.
- Menj el.
- Tessék? – döbbent le.
- Menj el.
- Viki…
- Egyedül akarok lenni, miért olyan nehéz felfogni?! – kiáltottam rá
- Rendben – szólalt meg csöndesen, majd lassan felállt és lemászva bement az ablakomon keresztül.
Órákig ültem ott, sötétben, majd elkezdett esni és a szél is feltámadt, hűvös lett a levegő így bementem és elmentem zuhanyozni, utána pedig visszamentem a szobámba, elő kerestem anya képét és befeküdtem az ágyba, sokáig néztem a képet és végül álomba sírtam magam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
