|
2.rész
.... 2010.07.14. 11:12
Reggel arra ébredtem, hogy valaki lágyan a vállamnál fogva rázogat. Fáradtan, fájdalmasan nyitottam ki a szemem, és pillantottam meg Emilyt, felültem, és érdeklődve néztem rá.
- Gyere reggelizni. – szólalt meg, majd lágyan elmosolyodott
- Reggelizni? – kérdeztem vissza halk, rekedtes hangon.
- Készítettem palacsintát, szépen megreggelizünk, elkészülünk és elmegyünk abba a suliba, ahova én is jártam. – simogatta meg az arcom – nagyon pirosak a szemeid kicsim. – mondta fájdalmasan, én pedig elkaptam az arcom, és elfordulva kimásztam az ágyból.
- Mit szólnál, ha utána elmennénk tan cuccokat venni?
- Felőlem. – feleltem hanyagul majd kimentem a szobámból és bezárkóztam a fürdőszobába, mikor megmosakodva visszamentem Emily már nem volt ott, kinyitottam a szekrényem és azt, ami először a kezembe akadt fel vettem.
Felöltözve mentem le a nappaliba és köszönés nélkül ültem le az asztalhoz.
- Jó reggelt Viktoria. – köszönt apám, én pedig szó nélkül vettem el egy palacsintát és kezdtem el enni. – Emily kedvesem, kérlek, reggeli után menj fel Vikivel és adj rá valami normális ruhát. Szeretném, ha jó benyomással lenne az iskolában.
- Rendben, csinosan fogsz kinézni. – mosolygott rám a túl oldalról, de nem törődve velük ettem tovább. Nem volt kedvem semmi máshoz, csak az evéshez, ugyan is az eltelt 1 hétben alig ettem valamit, biztos fogytam pár kilót.
Reggeli után, ahogy Emily mondta felöltöztetett csinosan, ami egy normális farmeromból és egy fehér flitteres pólóból, amit azonnal át is vettem egy feketére, a hajam is szerette volna megcsinálni de, nem engedtem neki, erősködött de én szó nélkül ott hagytam. Lent felkaptam a cipőmet és kimentem a kocsihoz, ott vártam, amíg ők is ki nem jöttek, szótlanul ültem be, és az út alatt is végig csöndben voltam. Mikor megérkeztünk apa bekanyarodott a parkolóba és kiszállt, utána Emily és én, szomorúan lépkedtem utánuk, de amikor beléptünk az ajtón csodálva néztem körül, ugyan is hatalmas és gyönyörű volt az iskola.
Mivel Emily ismerte a járást ő ment legelöl, felmentünk az első emeletre és bekopogott az igazgatóhoz.
- Szabad. – hallatszódott ki a kemény hang
- Jó reggelt Igazgató úr. – lépett be mosolyogva Emily majd utána mi is.
- Emily – állt fel jó kedvűen – nahát, de régen láttam – puszilta meg – hogy vagy?
- Köszönöm jól, elhoztuk a lányt. – mosolygott tovább – ő itt Viktoria. – húzott magához.
- Szóval te vagy Viki. – nézett rám az idősödő férfi.
- Jó napot. – köszöntem halkan.
- Viki nem rég veszítette el az édesanyját, ezért szótlan és visszahúzódó.
- Oh, értem, részvétem, kedveském. Üljenek le. – mondta, majd megkerülve a hatalmas asztalát leült. – a 11/b-be teszem be a kis hölgyet, az egy normális, kedves osztály, biztos szeretni fogja. – nézett rám mosolyogva, de én semlegesen elfordultam és inkább a virágot tanulmányoztam.
Ők beszélgetni kezdtek rólam, én pedig kizárva a külvilágot magam elé bambultam, és azon vettem észre magam, hogy ismét sírok, majd egy kéz jelent meg a látókörömben egy zsebkendőt tartva, felkaptam a fejem és az igazgatót pillantottam meg, ahogy kedvesen rám mosolyog, szó nélkül elvettem a zsebkendőt.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Nagyon nehéz lehet neked, tudod, nekem mind a két szülőm meghalt.
- Komolyan?
- Igen, fiatalabb voltam, mint most te.
- Sajnálom.
- Én is, egy idővel enyhülni fog a fájdalom és az űr, de soha nem gyógyul be teljesen.
- Tudom. – feleltem halkan.
- Gyere, elviszlek az osztályhoz. – állt fel.
- Akkor mi megyünk is. – szólalt meg apu – elhoztam neked egy üres füzetet meg egy tollat. – adta a kezembe.
- Köszi.
- Addig bevásárolunk neked, rendben? – Emily mosolyogva, de én csak bólintottam – majd hívj, ha jöhetünk érted, szia. – puszilt meg.
- Szia kicsim. – puszilt meg apa is majd távoztak az irodából.
- Mehetünk? – szólalt meg ismét az igazgató.
- Igen. –válaszoltam, majd kinyitotta előttem az ajtót és elindultunk, felmentünk a 2. emeletre és végig mentünk a hosszú folyosón, amit padok, nagy cserepes virágok, hatalmas ablakok és tabló képek díszítettek. Az egyik ajtónál megállva bekopogott, és egy vékony szabad után benyitott, ahogy belépett hallottam, hogy a székek hangosan megnyikordulnak, jelezve, hogy a diákok felálltak az igazgató láttán.
- Jó reggelt. – köszönt, majd kórusban köszöntek vissza – szeretnék bemutatni maguknak valakit. – mondta, majd kinézett rám és kinyújtotta a kezét, én pedig beléptem mellé és átkarolta a vállam, mindenki engem nézett, és nagyon zavart. - ő itt Viktoria Fischer, az új osztálytársatok, Münchenből költözött ide, az édesapjához, van kérdés? – kérdezte meg végül – igen? – mutatott egy könyvmolyhoz hasonló lányra.
- Miért hagytad ott Münchenben az anyukád? – ahogy ez a kérdés elhagyta a száját legszívesebben elrohantam volna, nem akartam, hogy tudják, nem akartam, hogy sajnáljanak, el akartam menni.
- Nos – nézett le rám az igazgató – Viki édesanyja, nem rég hunyt el, ezért költözött az édesapjához, kérlek, ne hozzátok szóba előtte, segítsetek beilleszkedni.
A lány nem szólt többet, csak szégyellve magát lejjebb süllyedt a széken.
- Ülj le valahova. – lökött meg kicsit, majd végig haladva a sorok között leültem a leghátsó üresen árválkodó padba. – további szép napot, sziasztok. – majd kilépett az osztályból.
- A nevem Frau Rhode – nézett rám – a matematika tanár. – kedvesen, nem lehetett idősebb 30 évnél. – nos, térjünk is vissza az órára. – mondta, majd neki kezdett a tanításnak.
Csöndben ültem végig az órát és jegyzeteltem, bár nem kellett volna, hiszen ők le vannak maradva, ezt már tanultam a régi sulimba. Mikor kicsöngettek, mindenki kiment a teremből, csak én maradtam bent, felálltam és az ablakhoz mentem, ami az udvarra nézett, minden diák kint volt, fociztak, kosaraztak, beszélgettek, jól érezték magukat. Én nem éreztem jól magam, ez nem az én iskolám, nem az én barátaim, idegenek a számomra.
- Te miért nem vagy kint?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
