|
3.rész
... 2010.07.15. 18:05
Az ajtó felé fordultam és egy szőke hajú lányt pillantottam meg, gyönyörű baba arca szépen ki volt sminkelve, a haja összefogva és a frufruját csattokkal tűzte fel.
- Sajnálom, biztos egyedül szeretnél lenni – szólalt meg ismét, majd indulni készült.
- Ne, maradj, kérlek. – néztem rá könyörgően.
- Rendben – bólintott, majd átsétálva a padok között mellém lépett. – Svenja Krieger vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit gyengéden szorítottam meg – nem szeretnél ki menni? – engedte el a kezem majd a párkányra könyökölve kinézett.
- Nem, nincs kedvem a sok ismeretlenhez. – szólaltam meg csendesen.
- Ez érthető, sajnálom, ami a mamáddal történt. – mondta halkan.
- Én vagyok ilyen szerencsétlen, 2 év alatt 3 olyan embert veszítettem el, akiket mindennél jobban szerettem.
- Kiket? – fordult felém.
- A bátyám 1 éve halt meg autóbalesetben, a papám, agyvérzésben és a mamám, ő belehalt a fájdalomba, amit a papa halála miatt érzett.
- Oh, istenem ez borzasztó. – tette a kezét a hátamra – sajnálom.
- Nem tudok mit tenni, meg történt – halkan – de bár ne történt volna meg. – csuklott el a hangom majd éreztem, hogy a könnyeim ismét utat törnek.
- Gyere ide. – mondta könnyedén majd magához húzott és átölelt, vígasztalt, ami nagyon jól esett, hiszen nem is ismer, még is itt van és vígasztal.
***
A többi órán már Svenja mellett ültem, összebarátkoztunk, bár én nem igazán társalogtam, inkább ő mesélt az iskoláról, a diákokról, tanárokról. Az 5. óra utáni szünetben már engedtem neki, és kimentem vele az udvarra, cserébe ő hátra vitt az udvar végébe egy hatalmas fa alá, ahol 1 pad pihent, arra ültünk rá. Itt szinte senki nem volt, rajtunk kívül.
- Van barátod? – kérdezte meg, miután felültünk a támlára.
- Nincs. – feleltem halkan.
- És volt már? – kíváncsiskodott tovább, én pedig rá néztem. – mi van? – értetlenkedett – csak ismerkedem – vigyorodott el, mire felsóhajtva válaszoltam.
- Volt, egyszer.
- Hány éves voltál?
- Aj Svenja!
- Kérlek – nézett rám a szép kék szemével.
- 15 éves voltam, a srácot Andreasnak hívták.
- Milyen Andreas? – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Klein, Andreas Klein. – mondtam
- Te jó ég.
- Mi az, mi van?
- Andreas ide jár, fölöttünk eggyel.
- Komolyan? – lepődtem meg.
- Igen. –bólintott. – miért szakítottatok?
- 3 hónapig jártunk, aztán kihűlt a kapcsolat, ennyi. – vontam meg a vállam, és éreztem, hogy kezdek felengedni. – szerinted még emlékszik rám?
- Ezt mindjárt megtudjuk. – fogta meg a kezem, majd leugrott a padról engem maga után húzva, és oda mentünk a foci pályára, ahol fiúkból álló csapat „állomásozott”.
- Ők a kemény mag? – kérdeztem oda fele.
- Valami olyasmi, minden lány odáig vannak értük, főleg Andreasért és a legjobb barátjáért, Tomért – felelte majd Svenja utat törve Andreas elé furakodott.
- Szia szöszi. – köszönt neki vigyorogva Andreas, sokkal férfiasabb lett, mint régen volt.
- Szia Andy, emlékszel Vikire? – lökött engem egy kicsivel előrébb.
- Ki ez a csaj? – szólalt meg egy magas, bő ruhás, fonatos srác.
- Viki? – döbbent le Andy.
- Szia. – emeltem fel a kezem köszönés képen – rég láttalak.
- Te jó ég, de megváltoztál – mért végig, majd megölelt – csajszi – tolt el magától mosolyogva – mesélj, hogy vagy?
- Menjetek el a fa alá, beszélgessetek. – noszogatott Svenja.
- Gyere – karolt át Andy majd elindultunk vissza a fa alá.
- Ki ez a csaj? – kérdezett rá ismét a srác.
- Ő Viktoria Fischer, az új osztálytársam, és Andreas régi barátnője. – adta meg a választ.
- Ez a magába fordult tyúk? – kérdezte meg kis gúnnyal.
- Te is magadba fordulnál Tom, ha Simone meghalna. – nézett rá mérgesen, majd elment, ott hagyva a társaságot.
- Na mesélj – ültünk le a padra – hogy van Jürgen?
- Jól – bólintottam –Emilyvel nagyon jól megértik egymást.
- Az a jó, és Carla? – kérdezett ismét mosolyogva, de miután látta az elhomályosodott tekintetem a mosolya lehervadt – Viki?
- Anya meghalt. – halkan
- Ó istenem, nem tudtam Viki, annyira sajnálom – ölelt meg azonnal, anya és ő mindig imádták egymást, a szakításunk után is jó barátok maradtunk, amíg el nem költözött ide, Hamburgba.
- Csak ne sajnálj – toltam el – mindenki sajnál, és az csak rosszabb – sóhajtottam fel.
- De, mikor? Hogyan és miért? Olyan fiatal volt még. – értetlenkedett döbbenten.
- 1 hete, tegnap volt a temetés, azután jöttem ide apuval, rákos volt, későn diagnosztizálták és már nem tudták megmenteni.
- Nyugodjon békében – nézett fel az égre, majd ismét rám – gondolom, nem viseled valami jól.
- Svenjának hála, kezdek magamhoz térni egy kicsit, nem hagy depizni – mosolyodtam el, először mióta anya meghalt.
- Svenja ilyen, mindig mosolyog, ha meglát valakit, aki szomorú azonnal rá csimpaszkodik, és addig nem száll le róla, amíg nem látja nevetni az illetőt.
- Igen, észre vettem – bólintottam.
- Apud ugyan ott lakik, mint eddig, nem? Vagyis laktok.
- Igen – bólintok
- Akkor csak 3 utca választ el – vigyorodott el – hiányoztál – karolta át a vállam.
- Te is nekem – nyúltam át a karja alatt majd az oldalán összekulcsolva az ujjaim, öleltem magamhoz.
- Hány éves is vagy most? – kérdezte meg vigyorogva
- Mintha nem tudnád.
- 12?
- 17, te bolond. – csíptem meg az oldalát.
- Oh, tényleg, de feledékeny vagyok.
- Nem, te hülye vagy, nem feledékeny.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
