4 évvel később

Mosolyra húzódott az ajkam mikor megéreztem, hogy az ágymatraca besüpped mellettem, csukott szemmel is jól tudtam ki az, hiszen minden reggel ő ébreszt.

-         Anya, anya, ébresztő – simogatta meg óvatosan az arcom.

-         Fent vagyok hercegem – nyitottam ki a szemem és húztam magamhoz.

-         Menni kell az oviba.

-         Tudom kicsim, csak még egy kicsit had öleljelek magamhoz.

-         Te jössz értem ugye?

-         Persze kicsim, ma nem sokáig dolgozom, érted megyek és utána elmegyünk a játszótérre.

-         Juhé – állt fel az ágyra és kezdett el ugrálni.

-         Nico! – nevettem el magam, majd elkaptam és Csikizni kezdtem.

Eljátszadoztunk így egy ideig, de mielőtt bepisilhetett volna abba hagytam és elküldtem öltözni, Nico nagyon okos kisfiú sok mindent megtanult elsőre, amit mutattam neki, már szépen meg/fut, eszik, evőeszközökkel iszik pohárból és szépen fel tud öltözni magától, ja, igen, és már a WC-t is tudja használni rendesen, sőt rendbe is tudja tenni magát utána.

A kocsiba ülve hallgattuk a rádiót én az utat néztem ő pedig a hátsó gyerekülésből a környezetet. Mikor az óvodához értünk kicsatolta magát és megvárta, míg kiveszem, mikor ez megtörtént a kedvenc macijával rohant az ovi kapujához. Lezártam az autót és segítve neki kinyitni a kaput bementünk az épületbe.

-         Jó reggelt – köszöntünk mindenkinek illedelmesen, majd a terméhez érve leült a kis szekrénye mellett lévő székre és segítettem neki átöltözni benti ruhába.

-         Kicsim, ha kimentek tudod, hogy az itteni kinti ruhádat és cipődet kell felvenned, ugye?

-         Igen anya – sóhajtott fel.

-         Okos kisfiam vagy te – pusziltam meg.

-         Mehetek?

-         Menj, és vigyázz magadra, bármi gond van, azonnal szólj Charlotte néninek, jó?

-         Igen is anya.

-         Szeretlek.

-         Én is szeretlek anya – ölelt meg majd egy cuppanós puszi után beszaladt a termébe, én pedig elpakoltam utána és csak azután léptem az ajtóhoz, ahol már volt pár gyerek és játszottak.

-         Szia, Charlotte – köszöntem az óvónőnek.

-         Szia Sofie – lépett oda.

-         Bármi van, azonnal hívj, rendben?

-         Ez természetes, de Nico jó kisfiú, nem lesz gond.

-         Rendben és köszönöm – mosolyogtam rá – szia, kicsim – köszöntem oda a fiamnak, aki felkapva a fejét oda rohant átölelte a lábam és egy „szia, anya” után visszaszaladt játszani.

Elköszöntem mindenkitől és beülve a kocsiba elindultam a kávézó felé.

-         Jó reggelt Max – ültem le a szokásos asztalomhoz.

-         Jó reggel Sofie – tette elém a már készen gőzölgő kávémat.

-         Isten vagy édes – mosolyogtam kedvenc pincéremre.

-         Sok nő mondta már – pimasz vigyorral vonogatta szemöldökét.

-         Jaj, te – nevettem fel.

Ő csak színpadiasan meghajolt előttem és visszaállt dolgozni, a kávém szürcsölgetése közben a laptopomat nyomogattam. Két éve egy divatcég egyik segédtervezője vagyok, így a laptopomon különböző szerkesztői és rajzolói program van, amivel dolgozni tudok, de persze kézzel is rajzolok, ha kell.

A cég épületébe belépve kedvesen köszöntem a recepciósnak s a liftbe beszállva felmentem a harmadik emeletre ahol az irodám volt.

Letettem a laptopom és a táskám, majd kibújva a csizmámból felvettem a benti cipőm – ami természetesen szintén magas sarkú volt – és felakasztottam a kabátomat is. A nyár gyorsan eltelt, ahogy a szeptember és az október is és már is novembert írtak a naptárak. Kint a fák már meztelenül tűrték a zord időjárás hatásait és reménykedve várták a tavaszt.

Ahogy leültem és felnyitottam a laptopomat máris kopogtak.

-         Szabad.

-         Jó reggelt Müller kisasszony – lépett be az egyik gyakornok lány.

-         Szia Sabrine, miben segíthetek?

-         A főnök hívatja, azt mondja fontos.

-         Már is megyek – álltam fel – köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen majd együtt elhagytuk az irodát, ő ment a maga dolgára én pedig fel az épület legfelső emeletére, ahol a cégigazgató irodája volt megtalálható. Mielőtt bekopogtam megigazítottam magam és csak az után kopogtam be.

-         Tessék.

-         Jó reggelt Herr Kalusmann – csuktam be mögöttem az ajtót s az asztalához lépve leültem – Sabrine mondta, hogy hívat.

-         Igen-igen – vette le a szemüvegét és dőlt hátra a hatalmas székében – vendégeink lesznek.

-         Igazán?

-         Igen – bólintott – hamarosan megkezdik a következő turnéjukat és minket kértek fel a ruhák megtervezésére.

-         Kik ők uram?

-         Valami – gondolkozott el – Tokio…

-         Hotel? – lepődtem meg.

-         Pontosan – csapta össze a tenyerét vigyorogva – csak nem ismeri őket?

-         De ismerem őket.

-         Hát ez remek, akkor magát választom ki az ők személyes tervezőjévé.

-         Tessék? – a mondat hallatára majdnem félre nyeltem.

-         Ha ismeri őket, akkor magának könnyű lesz szót váltani velük.

-         Nagyon régen nem találkoztam velük uram.

-         Az nem baj, holnap reggel érkeznek, legyen bent időben, és ha megérkeztek majd a leküldöm őket magához.

-         Rendben uram – adtam meg magam, mi mást tehettem volna?

-         Akkor ennyi lenne, visszamehet dolgozni.

-         Köszönöm – álltam fel és fordultam az ajtóhoz.

-         És Sofie

-         Igen? – fordultam vissza.

-         Maga a jobb kezem, ezt ne feledje el.

-         Nem felejtem el, viszontlátásra Herr Klausmann.

Szó szerint kimenekültem az ajtón és becsukva azt neki dőltem hatalmas sóhajjal. Ilyen nincs, már megint összefutok velük. – gondoltam magamban, az utolsó találkozásunk óta 3 év telt el, a fiúk Davidot a tette miatt elküldték és az óta új producerük van. Az után az eset után még tartottam a kapcsolatot Billel – mivel Tom azután egyszer nem látogatott meg engem, vagy a fiát – de bejött nekik Japán így elutaztak és a rengeteg meló mellett nem volt ideje Billnek, hogy felkeressen és szép lassan megszakadt a kapcsolat, és most holnap ismét találkozunk, vajon mi lesz? Hogy fogják fogadni azt, hogy én tervezem majd a ruhájukat? Bill örülni fog, de Tom?