|
Egy vámpír szerelme
Pflore 2010.06.24. 12:45
Rohantam, ahogy a lábam bírta. Tudtam, éreztem, hogy veszélyben van. Buta fiú, mindig bajba sodorja magát és utána nem győzöm menteni a bőrét. Átugrottam egyik tetőről a másikra, majd négykézláb landoltam a kemény betonon. Felálltam és körbe néztem, amint orromat megcsapta az édes illata azonnal tudtam hol van. Ismét futásnak eredtem és meg sem álltam addig a sikátorig ahol az érzékeim jelezték, hogy ott van. Mikor beléptem a sikátorba azonnal megláttam. A piszkos betonon feküdt, már szinte nem is élt. A szememben leírhatatlan düh csillant meg és azonnal neki rontottam a támadójának, aki megtántorodott a hírtelen erőtől, de nem esett el. Hogy eshetett volna el? Hiszen nálam sokkalta erősebb. Minden erőmet beleadtam, hogy legalább annyira legyengítsem, hogy elvihessem innen a fiút.
Aztán egy jól irányzott ütéssel a falnak vágódott és eszméletlenül hullt le a porba. Vártam egy percet, hátha felkel, de nem tette. Oda siettem a mozdulatlan fiúhoz és meg néztem a pulzusát. Nagyon gyengén vert a szíve. Sietnem kell, különben meghal. Felkaptam a hátamra és futásnak eredtem. Az én gyorsaságommal öt perc alatt elértem a búvóhelyemre. Amit emberi sebességgel egy óra alatt tettem volna meg. Felmásztam a teraszra majd be az erkélyajtón, és a fiút a kanapéra fektettem. Letéptem róla a véres szakadt fekete pólót, majd magamról is levettem a kabátot és a fürdőszobába siettem majd egy kisebb lavórral és két törölközővel ültem vissza a kanapé szélére, és tisztítani kezdtem a fiú mély sebeit. Aggódtam, mert a vérzés nem akart elmúlni és én is kezdtem magam kábának érezni a vér szagától és látványától. Erőt vettem magamon majd végig nyaltam a mély vágásokat a mellkasán és a hasán. Elhajoltam és figyeltem, ahogy a sebek szép lassan összehúzódnak. Gyenge vagyok, ezért nem gyógyul, be teljesen, csak összeforr. Az arcáról is lemostam a piszkot és az alvadt vért, majd leragasztottam a kisebb vágásokat.
Egy kósza hajtincset elsimítottam a homlokából és figyeltem mozdulatlan arcát.
Mikor magához tért értetlenül kémlelt körül az ismeretlen szobában. Lassan felült és akkor vette észre, hogy a sebei begyógyultak. Kikelt az ágyból és óvatos léptekkel kinyitotta az ajtót és kilépett a nappaliba. Kicsit félve lépdelt és közben folyamatosan járt a feje jobbra-balra.
- Hát felébredtél? – csapta meg a fülét egy kellemes hang. Azonnal oda kapta a fejét.
- Hol vagyok? – tette fel a kérdést.
- A házamban – feleltem nyugodtan majd egyszerűen leugrottam a korlátról.
- Te hoztál ide?
- Igen.
- Miért?
- Mert haldoklottál. Nélkülem most halott lennél.
- Ki vagy te? – méregetett kételkedve.
- A nevem Claire.
- Az én nevem…
- Bill, tudom – sétáltam el mellette és nyújtottam felé egy tiszta fekete pólót.
- Honnan tudod? – megdöbbenve.
- Csecsemőkorod óta figyellek.
- Ez most valami vicc? – vette el a pólót majd belebújt.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
- De hát te…
- Én?
- Velem egy idős vagy.
- Csak külsőleg – vettem le a kesztyűmet.
- Teljesen összezavarsz.
- Hiszel abban, hogy vannak más lények, az embereken kívül?
- Igen. Azt hiszem.
- Ha csak hiszed, akkor nincs mit elmagyaráznom. Legközelebb figyelj oda, kibe kötsz bele – nyitottam ki neki az ajtót.
- Most elküldesz? – hökkent meg.
- Nem maradhatsz itt.
- Csak egy valamit mondj el.
Elém lépett és a szemem fürkészte kíváncsian.
- Ki vagy te? – billentette oldalra a fejét.
- Ha azt mondanám, hogy az őrangyalod, akkor hazudnék.
- Vigyázol rám?
- Mindig – álltam a csodálatos pillantását.
- Akkor mindig bajba keverem magam, hogy lássalak – felelte elfúlt hangon, majd kilépett az ajtón.
Megmosolyogtam az előző mondatot, majd becsuktam az ajtót. Ahogy kattant a zár a falnak csapódtam és fájdalmasan nyögtem fel mikor a földre zuhantam. Melegséget éreztem a fejemen, azonnal tudtam, hogy vérzem. Felnéztem. A legnagyobb ellenségem állt nem messze tőlem.
- Marcus – szűrtem ki a fogaim közül.
- Claire, kedvesem – szólalt meg nyálas hangon, majd oda lépett és a nyakamnál fogva a falnak nyomott – Viktor kezd nagyon, nagyon türelmetlen lenni.
- Már mondtam… - szűrtem ki nehezen a szavakat -… nem… ölöm… meg… a fiút.
- Pedig ez a feladatod már húsz éve! – kiáltott rám – ha nem teszed meg, holnap éjfélig. Én ölöm meg, ha ellen állsz. Téged ölnek meg – vigyorgott diadalittasan.
Azzal a földre zuhantam és Marcus eltűnt. Köhögni kezdtem és felálltam. Kimentem a teraszra és a térdemre rogytam.
- Légy átkozott Viktor! Légy átkozott! – ordítottam bele az éjszakába.
Egy feladat, amit véghez kell vinnem, de nem tudom megtenni.
Nem akartam, még is eljött az este. Az este, mikor a fiúnak meg kell halnia.
Felkeltem az ágyamból és felöltöztem, eltettem a két tőrömet és a fegyverem majd kiugrottam az erkélyről és elindultam a fiú keresésére.
Az orrom vér szaga csapta meg, kétségbeestem és azonnal rohanni kezdtem. Felugrottam a tetőre és lenéztem a sikátorba, Bill volt ott, vérzett a szája és Marcus a nyakánál fogva nyomta a falnak.
- Marcus! – kiáltottam fel, mire mind két személy felnézett rám.
- Claire – nyögte ki a nevem a fiú.
- Engedd el – ugrottam le magabiztosan a betonra és ragadtam meg a fegyverem.
- Ha ellen állsz, meghalsz – engedte el a fiút, aki a földre rogyott, de azonnal fel is pattant.
- Bill, gyere mögém.
A fiú nem szólt csak szót fogadva lépett mögém.
- Húgom, miért kell mindig harcolnunk?
- Nem értem, miért kell ártatlanokat bántani.
- Azt kell tennünk, amit Viktor, parancsol.
- Viktor nekem nem parancsol! Nem tisztességesen szerezte meg a hatalmat és ezt te is tudod!
- Sajnállak kicsi húgom – felelte.
Egy pillanatra sem engedtem le a fegyvert mind végig magam előtt tartottam Marcusra célozva.
- Beleszerettél egy halandó emberbe – sóhajtott fel színpadiasan, majd elvigyorodott
- Claire, mit beszél ez az ember? – szólalt meg mögöttem Bill összezavarodva.
- Nem mondtad el neki?
- Neked semmi közöd ehhez!
- Mit kellene tudnom? – szólalt meg még egyszer Bill.
- Vámpírok vagyunk fiú.
- Tessék? – döbbent le - ezt nem hiszem el, vámpírok…
- Igen is léteznek, és a te drágalátos Claire- ed is az – nézett rám gúnyosan Marcus.
Éreztem a tekintetét a hátamon.
- Éjfél van – Marcus – ideje megölni a fiút.
Hallottam, hogy Bill rémülten hátrál meg.
- Nem ölöm meg, ölj meg engem. De őt hagyjátok békén.
- Nocsak, most könyörögsz? – gúnyolódott.
- Nem szokásom könyörögni.
- Most még is úgy érzem. Hm, még sem neked kell megölni a fiút – nevetett fel Marcus.
Azonnal megfordultam és meg láttam, ahogy Viktor teljes erőből a falnak vágja Billt.
- Ne! – kiáltottam fel.
- Megszegted a parancsom álnok nőszemély – rántott oda magához Viktor – ezért, hogy te se szenvedj a fiú elvesztése miatt. Téged is megöllek – szorította a torkom. Ekkor azonban felordított és elengedte a torkom, a földre rogytam. Bill egy törött deszkadarabot vágott a lábába.
- Ezt kár volt fiú – emelte fel a torkánál fogva majd beleharapott és kitépett egy jókora darabot, azonnal ömleni kezdett belőle a vér. Viktor pedig a falnak vágta
- Bill! –siettem oda hozzá, és nyomtam a kezem a sebre – Kérlek, tarts ki – kérleltem.
- Ne sírj – tette az arcomra a kezét erőtlenül.
- De romantikus – gúnyolódott Marcus.
- Végezz velük – felelte Viktor majd eltűnt.
- Claire…– nyögött fel Bill a karjaimban, de megfordulni sem volt időm a mellkasomon átfúródott egy karó.
Fájdalmasan sikítottam fel, és a számból azonnal megindult a vér.
- Szép álmokat, húgom – súgta a fülembe örömittasan Marcus, majd eltűnt.
Éreztem, ahogy elhagy az élet, még utoljára láttam Bill homályos barna szemét, amiből lassan kihunyt a fény, aztán én is élettelenül hanyatlottam szerelmem halott teste mellé. De kezünk örökre összefonódva pihent és soha sem engedtük el egymást.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
