A részben szereplő helyről képek.  Egyébként Debrecenben van, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Varázslatos hangulata van.
http://www.kepfeltoltes.hu/090813/Teah_z-012_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://www.szoborlap.hu/szobrok/fotok_28/3178_%285256%29_teahaz_ceger_n_a__2.jpg
http://i731.photobucket.com/albums/ww319/mesii22/100_6344.jpg
http://i731.photobucket.com/albums/ww319/mesii22/100_6310.jpg a lila pólós fekvő srác helyére képzeljétek a főszereplő csajszit és Billt
http://i731.photobucket.com/albums/ww319/mesii22/100_6308.jpg ezt meg mert egy normális kép rólam xD és jól látszik a fal mintája.


11. nap

Reggel kopogásra ébredtem. Még a tegnapi ruháim voltak rajtam, így egyenesen az ajtóhoz indultam, hogy megnézzem, ki írta alá a végrendeletét. A fáradtságtól kettőig nem láttam, de végül sikerült megnéznem kit tisztelhetek látogatóm személyében.
- Jó reggel! –vigyorgott David. Hogy bír ez ilyen korán ennyire fitt lenni? –Egy óra múlva találkozunk a hallban, megreggelizünk, aztán irány egy fotózás. Az első munkanapod. Izgulsz? –nevetett.
- Öhm… aha. –néztem rá fáradtan.
- Na jó, én megyek keltem a srácokat. Szia! –ment el vidáman, én pedig pár döbbent pislogás után megcéloztam a fürdőt.
David tuti, hogy speed-et reggelizett. Egyszerűen nem létezik ember, aki reggel fél hétkor ennyire jól érzi magát ágyon kívül.
Egy gyors fürdés után felöltöztem, fogat mostam, és már indulhattam is le. Na jó, talán az a fürdés mégsem volt olyan gyors. De nőből vagyok én is, kérem szépen.
Apropó nők. Ha Billről nem tudnám, hogy férfi, a tegnapi hisztije után azt hinném, menstruál. Borzasztó volt, hogy milyen hisztit lerendezett egy ostoba kis gitár miatt. Ezt ma szóvá is teszem még, hogy kicsit borzoljam az idegeit. Ha már ő így, hát én is így állok hozzá. Idegesítsük egymást program indul.
Nem volt időm tovább elmélkedni, mivel a négy srác belépett mellém a liftbe egy szinttel lejjebb. Amikor megláttam Billt, muszáj volt elvigyorodnom az előbbi gondolatokon.
- Mi olyan vicces? –nézett rám felhúzott szemöldökkel Tom.
- Semmi. Csak… Mindegy. –mondtam nagyon értelmes fejet vágva.
- Van egy olyan érzésem, hogy kamuzol. De ha nem mondod, hát nem. –húzta fel az orrát, mint egy sértett kisfiú.
- Tom, ezt a „Játszom a sértett óvodást” taktikát már Bill ellőtte. Nem hatsz meg. –vigyorogtam szemtelenül, majd kiléptem a liftből.
David egy rakat papírzacskóval várt minket, amiben, hamar beigazolódott sejtésem szerint, a reggelink várt minket.
Innen egyenesen egy hatalmas stúdióba mentünk, ahol a srácoknak fotózásuk volt. Ekkor szabadítottak először Bill ruháinak közelébe. Ledöbbentem azon a rengeteg göncön, amik egyáltalán nem jellemezték a hétköznapi Billt, akit én ismertem meg. Sehol egy normális sportcipő, egy egyszerű farmer vagy póló. Csupa csiricsáré, strassz köves, láncokkal teleaggatott gönc hevert egy kupacban. A cipőkről nem is beszélve! Borzalmas magas sarkú csizmák egymás mellett szépen sorban. Elkerekedett szemekkel néztem Bill felé, aki csak mosolyogva megvonta a vállát, majd tovább beszélgetett Gustavval.
Nekiestem a kupacnak, és sikerült egy elfogadható összeállítást csinálnom neki. Egy fekete póló, a már ismert piros kockás nadrág, egy fémláncos kantár, és nagy nehezen találtam egy lapos talpú, hosszú szárú, fekete tornacipőt is.
- Remek! Bill, indulás öltözni! –adta parancsba David.
- Vettem! –kiáltotta vissza, majd miután Dave magamra hagyott odajött.
- Bocs a tegnapi hisztiért, és köszi, hogy valami normális ruhát kerítettél nekem.
- Ezért már minimum jár egy csók. –vigyorodtam rá szemtelenül.
- Itt nem lehet, minden tele van kamerákkal. Majd a hotelben. –vigyorgott, majd összeszedte a ruhákat, és elment.
Szóval a kamerák előtt nem vagyok barátnő, csak stylist. Oké. Persze megértem, hiszen a rajongóik 99%-a nőnemű, és ők a szingli Bill Kaulitzra kíváncsiak. De azért kellemetlen érzés.
Unalmas volt számomra ülni egyhelyben, így a laptopom társaságában nekivágtam Róma utcáinak. Rengeteg ember volt itt, és feltűnően sok fiatal lány. Gondolom a holnap esti koncert miatt vannak itt.
Beültem egy kis teázóba, a neve Carpe Diem volt. Nagyon hangulatos helynek tartottam, rengeteg képpel a falon, amiken főleg teák foglaltak helyet. Több száz doboz volt egy üvegszekrényben, mindegyiken teafüvek nevével, a földön hajópadló, a kövekkel díszített pult oldalába pedig egy polcra voltak felsorakoztatva különféle teáscsészék. Oldalt pedig pár vízipipa foglalt helyet. Beljebb haladva japán hangulatú boxok voltak, hatalmas lampionokkal, és cérnafüggönyökkel. Maga volt a mennyország.
Kértem magamnak egy szőlős vízipipát, és egy afterate-et, majd miután levetették velem a cipőmet, beültem egy boxba egy kispárnára, és kipakoltam az asztalra a laptopot. Előkotortam a fülhallgatómat, és rákerestem pár Tokio Hotel koncertfelvételre, hogy tudjam, mire kell számítanom holnap, ami a rajongókat illeti.
Kissé meglepődtem azon a tömeghisztérián, ami mindenhol fogadja őket. Félájult lányok mindenhol, és hatalmas gorillák a srácok körül. Lehet, hogy kihagyom a holnapi estét.
Úgy két órát ültem teljes nyugodtságban, úgy éreztem, ez után a hét után csak erre vágyom, semmi másra. Na jó, Billt jó lenne még magam mellett tudni.
Morogva vettem fel csörgő telefonom, ami megzavarta a békét körülöttem. Bill nevét olvastam a kijelzőn.
- Igen?
- Szia, kicsim merre vagy? Mi már visszaértünk a hotelbe. –hadarta.
- Mennyi az idő? Egyébként a városban egy Carpe Diem nevű teázóban ülök.
- Megtaláltad? Imádom. Fél óra és ott vagyok. –Tette is le.
Elmosolyodtam ezen, mintha csak egy kívánságom teljesült volna. A tök nyugi mellé jön Bill is.
- Ez nem volt fél óra. –néztem fel a laptop mögül, majd vigyorogva összecsuktam azt.
- Azt ne mond, hogy nem hiányoztam. –nézett rám, egy lehengerlő mosoly mellett.
- Soha nem hazudnék. Gyere. –csaptam a magam mellé készített párnára.
- Te gyere. –húzott kicsit beljebb a boxban, ahol egy párnákkal kirakott kis bunker volt, ide nem lehetett kintről belátni. Szenvedélyesen csókolt meg, majd miután levegőért kapva váltunk el egymástól, édesen elmosolyodott. –Ez hiányzott nekem egész nap.
- Mi lenne, ha visszamennénk a hotelbe? –néztem rá ártatlanul.
- Menjünk! –állt fel, és már vitte is ki a pulthoz a vízipipát.
Mire utolértem, már fizetett is helyettem, és csak karon ragadott. Nagyon be volt zsongva, amin jót mosolyogtam.
- Na végre! –lökte be szobája ajtaját, majd egy gyors mozdulattal bezárta magunk mögött az ajtót. Lágyan megcsókolt, majd édes hangon suttogott a fülembe. –Szeretlek.
- Akkor kérlek, szeress. –öleltem át, és nyakába csókoltam.
- Ez olyan „Míg a halál el nem választ” érzetet keltett bennem. –vigyorgott idétlenül.
- Szeretnéd, hogy így legyen mi? –nevettem.
- Tőled a halál sem választhat el. Együtt fogunk a pokolban elégni.
- Ámen!