14. nap

Őrülten tapostam a gázt. Cornelia nem volt otthon, csupán egy papírdarab volt az asztalon. Tudta. Tudta, hogy utána fogok jönni, és mivel kulcsom volt a lakásához, elment egy hotelbe. Most az összes szállodát végigjárom a városban, mert itt kell lennie. Érzem, hogy meg fogom találni.
Újabb éles kanyar után leparkoltam egy kisebb motel előtt, feszülten csaptam be a kocsiajtót. Egy hotelben sem találtam meg, így jött a szerényebb szállások listája. A portás segítőkész volt ugyan, de mit sem értem vele, hiszen nem volt itt.
Egyre elkeseredettebben jártam a várost, még a külvárosban is körbe néztem, de semmi. Felszívódott.
Dühösen csaptam a kormányra, majd lehajtottam a fejem, és éreztem, ahogy újra könnyek gyűlnek a szemembe. Hogy volt képes így itt hagyni?
De nem fogok sírni, tovább kutatok utána. Bár már magam sem tudom, hogy mit is akarok pontosan. Hogy mire várok? Talán hogy bocsánatot kér, és minden rendben lesz.
Sajnos az túl szép lenne, hogy igaz legyen.
Újra a gázra léptem, de már csak céltalanul száguldoztam a városban. Nem láttam, hogy merre megyek, de nem is érdekelt. Üres voltam belülről. Mintha kitépték volna a szívem, és most csak egy vérző, tátongó lyuk maradt a helyén.
Befordultam egy kis mellékutcába, és megint leállítottam a motort. Csak bámultam a néma csendbe, és a szürkületet kémleltem. Az egész város kopottabbnak tűnt, már nem volt olyan színes, mint pár napja.
Ezt nem bírom. Kell valami erős szer, ami kiüt mára, és holnap tovább folytatom a keresést. Az autó motorja újra felbőgött, és a kis klub felé vettem az irányt, ahol minden elkezdődött.

***

Erősebb volt a zsibbadtság, mint eddig valaha. A jéghideg tűt éreztem a karomba fúródni, már másodszor. Jó volt ez így. Nem akarok semmi mást, csak felejteni. És így jó. Mert így felejtek. Mindent. Végtagjaimat nem bírom mozdítani, de nem érdekel. Nincs Bill, de már fájdalom sincs. Nincs semmi.
Nem kapok levegőt. Akadozik a lélegzésem, hallom, ahogy zihálok. A szívem néha kihagy egy-két ritmust, mégsem ájulok el. Ez rossz. Úgy érzem, mintha a bőrömet lángok égetnék, kívülről és belülről egyaránt. Folyik rólam a víz, mégis fázom. Szédülök.
Bill… Iszonyatos erőfeszítés árán kinyújtom kezem a közeledő alak felé…
- Szeretlek.

***

Leparkoltam a klub előtt, majd bementem, és a szokásos rendelés után elindultam abba a boxba, ahol megismertem Nellit. Ott ült. Ledermedtem, ahogy kinézett félelmetes volt számomra. Teljesen sápadt arca gyöngyözött az izzadtságtól, légzése akadozott, az előtte lévő asztalon pedig egy injekciós tű hevert. Szinte futva tettem meg azt a pár lépést, ami köztünk volt. Észrevett, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Bill… –tátogta, majd kezét erőtlenül felém emelte. –Szeretlek.
Keze visszazuhant az ölébe, és a mosoly is eltűnt az arcáról. Rémülten ugrottam oda, és kezdtem rángatni. Az idegességtől nem hallottam semmit, még a saját hangomat sem. Karjaimba kaptam elernyedt testét, és egyenesen az autóhoz mentem vissza. Befektettem a hátsó ülésre. Már alig pihegett.
- Tarts ki Kicsim, hallod? Nem halhatsz meg, mi lesz velem nélküled? –mondtam, és apró könnycseppek kezdtek hullani a szememből. Letöröltem őket, most nem sírhatok. Erősnek kell lennem, és minél hamarabb kórházba kell őt vinnem. Talán még megmenthetik.
Még soha nem száguldottam ilyen gyorsan az autóval, de ez a rohadt köd csak nehezítette a dolgom. Könnyeimtől alig láttam valamit, idegesen törölgettem szemeimet, de hiába. Csak nem akartak elfogyni ezek a nyamvadt cseppek.
Hátrapillantottam Nellire. Mozdulatlan volt. Nem pihegett, nem csinált semmit. Elkeseredetten ordítottam fel, majd újra előre tekintettem.
Két fényszóró, és egy hatalmas dudálás. Elrántom a kormányt, de az autó megcsúszik…