Epilógus

Fél év. Ennyi telt el a baleset óta, ennyi ideje fekszik Bill kómában. Komolyabb sérülése nem volt, mégsem ébredt fel. Az orvosok nem értik mi baja, én pedig megőrülök a hiányától. A bandának ezzel vége, ez egyértelmű, mivel azt mondták, ha hamarosan nem kel fel, lekapcsolják a gépeket, és hagyják, hogy szép csendben elhagyjon engem. Ez így borzalmas.
- Bill kelj fel, kérlek. Szükségem van rád hallod? –suttogtam elgyötörten.
Nem felelt, hogy is várhattam, hogy egyszer csak kinyitja az enyémhez hasonló barna szemeit, és egy apró mosollyal megnyugtat, hogy minden rendben lesz.
Megszorítottam kezét, és egy halk sóhaj hagyta el ajkaim. Milyen egy sz** helyzet ez.
- Tom… Legalább egy picit menj haza pihenni. Már megint itt ülsz napok óta. –jött be anya, aggódó tekintettel.
- Minden oké, nem megyek sehova. Fel fog kelni. Majd ma… Meglátod. –motyogtam, bár már én sem hittem el magamnak a hazugságot, amit minden áldott nap többször is elmondtam.
A drogokkal is leálltam, hiszen szinte minden időmet Bill mellett töltöttem, sokkal fontosabb volt, hogy tiszta fejjel lássam, amint felkel, minthogy lőjem magam.
- Mi ez? –kaptam fel a fejem, amint egy apró, erőtlen mozdulatot éreztem.
Képzelődnék? Nem, biztos vagyok benne, hogy éreztem, ahogy Bill keze megmozdul.
Egy gép halkan csipogni kezdett, pár perc múlva pedig orvosok hada vette őt körül, nekem helyet sem hagyva. Kiküldtek a szobából.
Mi történik?
A kérdés a levegőben függött, és csak remélni tudtam, hogy azt a választ kapom majd, amire fél éve várok.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, amikor egy orvos lépett ki az ajtón. Már vagy fél órája várakoztam, így szinte futva mentem oda hozzá.
- Jól van? –kérdeztem, talán hangosabban, mint kellene.
- Felkelt a kómából, de… –nem hagytam, hogy befejezze, felkiáltottam örömömben, és félrelökve őt, rohantam be a szobába.
Már csak pár nővér pakolászott, de nem érdekelt. Leültem az ágya melletti székre, és csak néztem őt mosolyogva. Végre felébredt, ezt el sem hiszem.
- Kicsim, most már tényleg haza mehetnél pihenni. Majd én vigyázok a testvéredre. –jött be anya ismét.
Egy néma bólintás volt a válaszom, majd újra haza indultam.

***

Másnap reggel, fél éve először, zenét hallgatva, és vidáman énekelve a dalszöveget indultam a kórházba. Bill felébredt, újra teljesnek éreztem magam. Ma már talán beszélni is tudunk. Boldog vagyok, mérhetetlenül boldog.
Anya zokogva ült a folyosón. A boldogság helyét egy pillanat alatt átvette a rémület, a kétségbeesés, hogy mi történhetett, amíg nem voltam itt.
Próbáltam kihúzni belőle mi a baj, de csak sírt, és nem tudott megszólalni. Kétségbeestem. Féltem bemenni Bill szobájába, féltem attól, ami esetlegesen ott fogadhat. Hatalmas levegőt vettem, és beléptem a kis helységbe.
És ott ült ő, a TV-t kapcsolgatva, és a kórházi kaját turkálva. Egy fél pillantásra méltatott csupán, majd újra a képernyőre szegezte tekintetét.
- Bill? –súgtam elhaló hangon. Újra rám nézett, tekintete üres volt, érzelmeknek nyoma sem volt benne.
- Ja. Te ki vagy? –kérdezte unottan.
Döbbenten meredtem rá, majd kirontottam a folyosóra, és orvos után kezdtem ordítani.
- Mi ez az egész? Mi az, hogy nem tudja, ki vagyok? A saját anyját sem ismerte fel, és az ikertestvérét sem? Mégis mi folyik itt? –kiabáltam dühösen.
- Sajnálom, de az agya megsérült. Semmire nem emlékszik a nevén kívül. Talán egy pszichológus helyre tudja majd hozni, de nem ígérhetek semmit uram. És ha most megbocsát. –biccentett, majd otthagyott. Az első székre lerogytam, amit találtam, majd arcomat a kezembe temettem. Sírtam. Soha nem éreztem még magam ennyire pocsékul. Bill nem emlékszik rám. Mi lesz ezután? Visszakapom őt valaha is?

***

Ismét beléptem a gyűlölt épület kapuján. Tom, aki váltig állítja, hogy az ikertestvérem, nem engedi, hogy abbahagyjam ezeket a nyamvadt kezeléseket, pedig tényleg semmi bajom az ég adta világon. Igaz, hogy nem emlékszem az eddigi életemre, de valami azt súgja, jobb is ez így. Minden nap hallom, ahogy Simone és Tom reggel a konyhában beszélgetnek. Mindig ugyan az a mondat: „Ma már biztosan emlékezni fog…”
Sóhajtva léptem be a pszichológus szobájába, aki egy bájvigyorral a képén üdvözölt, majd leültetett.
- Ma egy új módszert próbálunk ki, hátha bejön. –mondta, miközben egy DVD-t indított el a lejátszóban.
„Wilkommen im Tokio Hotel, Zimmer 483.” Hangzott fel egy mély férfihang, elegyedve rengeteg sikollyal. Felhangzott a zene, és Tom lépett a színpadra gitárral a kezében. Őt követte még egy hosszú hajú srác, aztán jöttem én. Magyarázták már, hogy volt egy bandám, de hogy ekkora sikerünk volt, azt el sem tudtam képzelni.
Egy dal után vége szakadt a koncertnek, és egy bizonyos TH TV-ből voltak részletek.
És ott volt az a lány. Szőkés hajában narancsszín melírokkal. Vékony volt, legalább annyira, mint akkor én, mégis élettel teli. Erősen gesztikulálva magyarázott valamit, majd rávetettem magam, és beborultunk a backstage kanapéja mögé.
„- Bill te idióta, mit csinálsz? –nevetett hangosan.”
Éles fájdalom hasított a mellkasomba, és könnyeim is megeredtek.
- Nelli –suttogtam, és a TV elé térdeltem. Kezemet a képernyőre tettem, és csak bámultam az angyali arcot. A pszichológus megállította a képet, így nem maradt más, csak az ő arca a képernyőn, és a zsibbadtság a mellkasomban.
Mindenre emlékeztem. Az este, amikor megtaláltam a klubban, ahogy száguldottam az autóval, és a két fényszóró.
Remegő kézzel kotortam a telefonom után, majd görcsösen szorítva a készüléket hívtam Tomot.
- Vigyél el innen! –zokogtam a telefonba, majd kirohantam az ajtón, egyenesen le a lépcsőn.
Kikerestem a híváslistán Nelli számát, de csak a süket vonalat hallottam. „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.” Dühösen csaptam a falhoz a készüléket, ami darabjaira hullott. Otthagytam, és tovább mentem lefele. Már bánom, hogy nem a liftet választottam.
- Bill mi történt? –jött felém aggódva Tom. Nem feleltem elsőre, csak nyakába borulva zokogtam.
- Emlékszem Tom. –sírtam. –Mindenre emlékszem.
- Shh, Bill, minden oké. Most már minden rendben lesz. –szorított még erősebben.
- Nem Tom, semmi sincs rendben. Nelli… –hangom elcsuklott.
- Meg akarod látogatni? –kérdezte halkan, és bátortalanul.
- Él? –csillantak fel a szemeim. Tom csak némán megrázta a fejét. –Vigyél el hozzá. –motyogtam, és beültem a kocsiba.
- Én itt megvárlak. –mondta halkan, mikor a temető elé értünk. –A szomorúfűz alatt megtalálod.
Bólintottam, nem volt erőm megszólalni. Lassú, nehézkes léptekkel mentem a megadott irányba, és megláttam a sírt.
A fekete márványba arany betűkkel volt belevésve a következő pár sor:
Cornelia Robins
1990-2009
„Síromnál ne hullass könnyeket, nem én fekszem itt, nem haltam meg. Én vagyok a hűs nyári szellő, csillogó hó, folyóparton a kő. Ne gyászolj, töröld le könnyedet, nem haltam meg, e sír engem el nem temet.”

Letérdeltem és belemarkoltam a porba.
- Nagyon hiányzol. Nagyobb szükségem lenne most rád, mint valaha. –egy könnycsepp folyt végig arcomon. –Nehéz lesz nélküled élni tovább.
A szél belekapott hajamba, és lágyan simított végig arcomon, felszárítva az össze ott maradt könnycseppet.
Elmosolyogtam, ahogy rápillantottam a síron lévő idézetre, majd felálltam.
- Csak miattad kezdek újra mindent, de azért várj meg ott fent, de ha lent vagy, akkor se égj el nélkülem. –mondtam halkan, majd visszamentem a kocsihoz.
- Na? Milyen lett a sírkő? Én csináltattam, gondoltam sokat jelentene neked, ha nem csak egy kupac föld maradna utána. –kérdezte ikrem egy szelíd mosollyal az arcán.
- Köszönöm, hogy vagy nekem Tom. Menjünk.
A gázra taposott, és elindultunk egy új élet irányába.

~VÉGE~