A lány búsan törölte meg a szemét. Nem akart megint sírni. Nem akarta kimutatni, hogy ismét csalódott a férfiban, akit szeretett. Nem akarta kimutatni, mennyire mást várt tőle. Nem akart kimutatni semmit az égvilágon… ez már egyre rosszabb.
Bill erőt vett magán.
-Divám… -kezdte egy mély sóhaj után –Tudod, hogy szeretlek. De… fiatalok vagyunk még. Persze, hogy szeretnék majd egy közös picit. Sőt… kettőt is. De nem most. Amikor eltelik majd egy kis idő, és mindketten úgy gondoljuk, hogy belefér az életünkbe egy gyerek, akkor mindent meg fogok tenni az ügy érdekében. De most… örülök, ha rád van időm. Amint elkezdünk turnézni, még kevesebb időm lesz. Azt akarom, ha egyszer családot alapítok, akkor mindig mellettetek lehessek. Na jó, nem tudnék mindig, de… a legtöbb időt.
Igaza van, basszus. Igaza van.
Most Diva volt az, aki hirtelen azt sem tudta, mit szóljon a dologhoz. Megfogta a villáját, és elkezdte rátekerni a tésztát.
-Nem értesz velem egyet? –kérdezte Bill gyanakodva.
-De… de igen. Ne haragudj.
-Mi a baj, Diva? Mesélj! –folytatta a fiú, majd lágyan végigsimított a lány kézfején, és ujjaival körbefonta azt.
-Semmi különös, csak… csak annyira rossz, hogy alig beszélünk meg programokat a jövőnkre nézve. Jó, egy gyerekszülés nem nevezhető programnak, de… szerelmesek lettünk, összeköltöztünk, és ennyi. Egy helyen dolgozunk, aztán otthon DVD-zünk, beszélgetünk, néha Tommal hülyéskedünk, és ennyi. Semmi más, és ez megy minden nap. –fakadt ki Diva.
-Unalmasnak tartasz? –bökte ki csalódottan Bill.
-Nem, dehogy, ez hülyeség. Csak… egy szó sem esik köztünk a jövőről, és alig járunk el valahova. Kezdek begolyózni a négy fal között, úgy érzem.
Bill elmosolyodott. Fölállt, majd leguggolt a lány mellé. Könyökét Diva combjára tette, és kezével támasztotta az arcát. Hatalmas őzikeszemekkel meredt szerelmére, majd így szólt:
-Kicsim. Egy: nagyon finom a spagettid. Kettő: itt Németországban nagyon nehezen tudnék az utcára menni nappal. Három: de mivel este van, mit szólnál, ha kaja után elvinnélek a kikötőbe sétálni?
Kész, vége, ennyi volt. Legalábbis így érezte Diva, aki azon az állásponton volt, hogy a teste szilárdból cseppfolyóssá változik a fiú meleg tekintetétől. Aztán ez az ajánlat… csak ők ketten, a hamburgi éjszakában, a kikötő hűvös területén, körülöttük hatalmas hajókat ringat a víz. Micsoda csodálatos álomkép, hát még a gondolat, hogy ez fél óra múlva megvalósul!
A lány boldogan ölelte át Billt.
-Nagyon örülnék neki! –súgta.
A fiú szívéről egyből leesett a kő, ráadásul a helyszínen talán alkalom is lesz rá, hogy fölvesse a filmpremieres dolgot. Az egoizmusa talán még nála is közismertebb volt, és nem lehetett volna vitatkozni azon, mennyire büszke magára, amiért így megoldotta a helyzetet.
-Ennek pedig én örülök! –tette hozzá, majd ajkaik csókban forrtak össze.
Mégiscsak jó irányba fordult a vacsora. A hangulat fagyosból meghitt lett, és minden annyira szép volt, amilyennek lennie kellett.
Ekkor csöngettek.
Méghozzá az illető olyan vadul nyomta a csengőt, hogy még a fal is beleremegett.
-Bill! Bill basszus, nyisd ki! –dörömbölt az ajtón a vendég, akinek hangjából le lehetett venni, hogy Tomról van szó. Bill ajkai villámgyorsan leváltak a lányéról, és ijedten fordult az ajtó felé.
-Menj, gyorsan, nyisd ki! –javasolta Diva, ám még be se fejezte a mondatot, mire a fiú fölpattant, és az ajtóhoz rohant. Kinyitotta, és Tom riadt arcával találta szemben magát. A gitárost szinte rázta a hideg, szemén látszott, hogy már a sírás határán van, idegesen kapkodta a levegőt, és képtelen volt egy helyben megállni. Amint kitáródott az ajtó, kétségbeesetten kezdte el:
-Bill, gyere azonnal! Lipcsébe kell mennünk! Én vezetek!
-Mi? Most? Minek?
-Anya autóbalesetet szenvedett, most hívott Gordon, ő is a városba tart. Eléggé súlyos a dolog, baszki… -hadarta Tom, miközben rágyújtott egy szál cigire. Billnek ennyi bőven elég volt, azonnal berohant a kabátjáért. Eközben Diva is odasietett Tomhoz.
-Úristen Tom, mi történt?
-Anyunak autóbalesete volt, most megyek Bill-lel Lipcsébe.
-Szent ég… jobbulást neki, mindenképp add át!
-Oké.
Bill egy pillanat alatt ikertestvére mellett termett.
-Mehetünk?
-Persze!
-Szia, kicsim! –mondta sietősen az énekes, majd egy apró puszit nyomott a lány arcára. Futva indultak meg Tom kocsija felé. Egy perc leforgása alatt beszálltak, majd a jármű motorja zúgva beindult, és szélsebesen elhajtottak a ház elől.
Diva csak nézett szomorúan az autó után, tincseit lassan ringatta az esti szél. Ajkai között kiáramló meleg leheletét fehérre színezte a fagyos éjszakai levegő. Fejében kérdések cikáztak.
Ma sem lett semmi abból a bizonyos jövőből. Még ha csak az elkövetkezendő pár óráról is lett volna szó. Nem Billt hibáztatja, Isten ments. Neki most máshol a helye. Sokkal inkább a sorsot hibáztatja.
Tényleg ennyire rögös lenne az út a boldogság felé? Tényleg ennyi mindent kell az embernek lenyelnie, hogy aztán a végén Happy end lehessen? Az élet egy nagy rakás küzdelem, de nem mindegy, kinél van a kard, és kinél a pajzs. Az ember feláll és harcol, ahányszor csak tud, de néha megszaporodnak a sebek, és lassú a gyógyulás. Nehéz egy játszma, pokolian nehéz, de harc nélkül nincsen győzelem. És talán ez lehetett az első mondat, melyet az élet nagykönyvébe leírtak.
Diva felsóhajtott, majd tekintete az égen menetelő felhőhadra tévedt. Eltakarták a csillagokat. Olyan zavaros volt minden odafönt, akárcsak a lány gondolatai. De nem volt mit tennie. Róla álmodozott olyan hosszú időn át titokban, a festővászna mögött? Róla.
Akkor játssza is végig a játékot.
A lány megfordult, majd visszament a házba. Nem is gondolta volna, hogy ma éjjel látogatója lesz. De nem Bill személyében…