Leültünk egy három személyes asztalhoz, majd rendeltünk valami üdítőt.

Épp az étlapot tanulmányoztam mikor Emily megbökte a vállam.

-   Hm? – néztem fel rá.

-   Az ott nem Tom?

-   Mi? Hol? – néztem körbe.

Tényleg ő volt, családi vacsorán volt ő is, tőlünk vagy ötasztalnyira, eddig nem vett észre hála az égnek. Amitől frászt kaptam csak ez után jött…

-   Az ott Gordon? – fordult az asztal felé apu is.

-   Te ismered őket?

Ledöbbentem, ha most apa oda akar menni, és köszönni én megfojtom. Kár volt elkiabálni…

-   Menjünk, köszönjünk nekik.

Majd kitolta a székét és felállt, mi pedig csöndben követtük őt az asztalig.

-   Gordon Trümper?

-   Igen? – emelte fel a fejét az említett – Jürgen?

-   Milyen kicsi a világ – nevetett fel apa, majd megvárva, hogy Gordon fel álljon, megölelték egymást.

Bill mosolyogva intett egyet, amit viszonoztam is, Tom csak biccentett a fejével.

-   Nem mondod, hogy Viktoria a te lányod? – nézett rám Gordon, majd vissza apura.

-   Ismeritek egymást? – apa meglepődve.

-   Még régebben, járt nálunk. Tommal volt.

-   Á, szóval te vagy Tom – pillantott apa az unottan ücsörgő srácra.

-   Tiszteletem – biccentett egyet.

-   Na mi nem is zavarunk tovább, örülök, hogy újra találkoztunk.

-   Én úgy szintén.

-   További jó szórakozást.

Apa még kezet fogott Gordonnal majd elköszönve visszaültünk az asztalunkhoz.

Éreztem, hogy valaki figyel, volt egy sejtésem, de nem örültem neki, oldalra pillantottam és a sejtésem beigazolódott. Tom figyelt engem gátlástalanul. Elkaptam a fejem. Miért néz? Miért csinál úgy, mintha nem lennék foglalt?

Nagyon zavar a jelenléte, hogy engem néz. Így mikor kihozták a vacsorát, ettem pár falatot és rosszullétre hivatkozva elindultam haza, gyalog. Lehűlt a levegő egy pillanat alatt, így fázósan fontam össze karom a mellkasom előtt. Aztán a semmiből egy bő pulóver fedte be a fázós felső testem, értetlenül álltam meg és néztem a vastag anyagot.

-   Gondoltam melegebb, mint ez a kis ruha.

Oldalra pillantottam, Tom állt ott, féloldalas mosollyal.

-   Mit keresel itt?

-   Láttam, hogy egyedül jöttél el, így én is kitaláltam valami hihetőt és utánad jöttem, hogy haza kísérjelek.

-   Ez kedves tőled, de így te fogsz megfázni.

-   Rajtam több ruha van, mint rajtad. De te sokkal csinosabb is vagy.

Mi a franc ütött belém? Komolyan elpirultam? Biztosan, hiszen az arcom csak úgy égett. Nem szóltunk egymáshoz többet, csak sétáltunk egymás mellett, egészen a házunkig, ahol visszanyújtottam a pulóverét.

-   Köszönöm.

-   Nincs mit.

-   Visszamentél a szüleidhez, amíg Andreas nincs itthon?

-   Igen, de ha minden igaz, két nap és meglesz a kecóm – vigyorodott el.

-   Gratulálok.

-   Köszi.

-   Na megyek, mert megfagyok. Köszi, hogy hazakísértél.

-   Nincs mit.

-   Jó éjt.

-   Jó éjt, aludj jól.

Fogtam magam és sarkon fordulva kinyitottam a kaput és átsétálva a kis kerten az ajtóhoz léptem, lenyomtam a kilincset, de az nem nyílt. Értetlenül próbáltam bejutni, majd fájdalmas sóhaj után jutott el az agyamig, hogy kulcs apuéknál van.

-   Valami gond van? – jelent meg mellettem a semmiből Tom, amitől ijedten ugrottam meg.

-   Neked mániád az emberek ijesztgetése?

-   Bocsi – mosolyodott el. – szóval?

-   Nincs nálam kulcs, a ház meg zárva.

-   Az nem jó.

-   Hát nem.

-   Gyere át addig hozzánk.

-   De az, nagyon messze van, és zavarni sem akarok.

-   Akkor csak kocsikázunk egy kicsit.

-   Nem kocsival jöttél.

-   De, csak leraktam és gyalog mentem az étteremig.

-   Messze parkoltál le?

-   Nem, innen úgy 5 perc.

-   Remek, addig szétfagyok.

-   Tessék – terítette rám ismét a hatalmas pulóverét.

-   Köszi.

-   Akkor menjünk.

Majd elindult, én pedig követve őt utána mentem. Teljesen elment az eszem… eddig próbáltam elkerülni őt, most meg gondolkozás nélkül megyek vele kocsikázni, miért ilyen rohadt helyes és vonzó? És azok a gyönyörű ívelt ajkai… meghibbantam, ez már biztos. Viki, hahó, neked barátod van, akit szeretsz.

-   Föld hívja Vikit, Viki jelentkezz.

-   Tessék? – estem vissza a valóságba, majd az előttem nagy szemekkel figyelő srácra néztem.

-   Elmerengtél és bámultad a szám – vigyorgott, amolyan „tudtam, hogy bejövök neked” vigyorral.

-   Csak… csak Andreasra gondoltam – vágtam ki magam, mire a vigyor kicsit lejjebb lankadt, de a szeme ugyan úgy csillogott, tudtam, hogy nem tudom átverni. Őt nem, mióta ismer jobban belém lát, mint bárki más.

-   Értem, ott a kocsim.

-   Ez nincs is 5 percre.

-   Elszámoltam, na gyere. Kezdek én is fázni.

Majd sietősebbre fogtuk a lépteinket és a kocsihoz érve, kiriasztózta a hatalmas Cadillac-et majd udvariasan, kinyitotta nekem az ajtót. Én pedig gyorsan beültem, rám csapta az ajtót majd megkerülve az autót beszállt.

-         Bekapcsolom a fűtést.

Ahogy beindította, a motort rögtön be is nyomta a fűtést és 2 perc alatt kellemesen meleg lett az idő a kocsiban. Levettem a pulcsit és hátra dobtam az ülésre.

Ő pedig elindult, nem tudom hova, de szerintem ő maga sem tudta, csak mentünk néha befordultunk egy-két utcába majd kiértünk a főútra, kíváncsian néztem rá, de ő csak magabiztos mosollyal nézte az utat. Hátra döntöttem a fejem és az ablakon néztem ki. 15 perces autóút után a motor leállt, én pedig értetlenül néztem a sofőrömre.

-   Miért álltál meg?

-   Nézz előre.

Én pedig szót fogadva fordultam el, és gyönyörködve néztem a tájat, egy hatalmas szirten voltunk, alattunk pedig a kivilágított Hamburg, tisztán lehetett látni a kikötőből érkező és elhagyó hajókat. Csodaszép látvány tárult elém, és ezt ő velem osztotta meg, csakis velem.

-   Ez csodálatos.

-   Gondoltam, hogy tetszeni fog – fordult felém mosolyogva.

-   Miért hoztál ide? – néztem rá, de meg is bántam.

Az arca vészesen közel kerül hozzám, zavarba ejtően fürkészte a szemem.

-   Erre nem tudok válaszolni. Valami hang itt bent – mutatott a fejére – azt súgta, hogy hozd el ide őt. Mutasd meg neki, azt a csodát, amit találtál, oszd meg vele az örömöd, amit ez a varázslatos hely nyújt neked.

Nem tudtam megszólalni, a hangja, a szavai elvarázsolt és egy másik dimenzióba repített, a hangja megnyugtatóan lágy volt, amitől a hideg rázott, a szeme ragyogása megdobogtatta a szívem, és az, hogy engem akart ide hozni, csak is engem. Hatalmas örömmel töltött el. Tudom, nem szabadna ezen gondolkoznom. De ahányszor az ajkaira téved a szemem, mindig az jut az eszembe, hogy milyen lehet őket megcsókolni? A gyönyörű ívelt kicsit duzzadt ajkait ízlelni… Hagyd abba, elég volt!