|
26.rész
... 2010.08.04. 18:44
Kedvesen invitált be a nappaliba és kínált meg egy pohár vízzel, de én nem kértem, csöndben ültem a kanapén és próbáltam nem megfutamodni, meg kell tennem, magamért, nem élhetek hazugságban. Leült mellém és megfogva a kezem puszit nyomott a fülem mögé, akár csak ő.
Rá néztem, beszélt hozzám, de nem hallottam a hangját csak néztem, azt a tökéletesen sötétkék szemét, ami szüntelenül mosolygott rám. A szemem lassan könnyel telt meg, amitől ő kétségbeesve ült közelebb és kérdezgetett.
- Viki – hallottam egész közelről a hangját.
- Andreas… - ejtettem ki szinte hangtalanul a nevét.
- Baj van? Megrémisztesz, mit történt, kicsim mond már!
- Én… én… - csak hebegtem, egyszerűen nem ment, olyan egyszerűnek tűnt a kocsiban, a gondolataimban, annyira egyszerűnek tűnk akkor kimondani.
- Viki az istenit, mondj már valamit! – szólt rám emelt ideges hangon.
- Lefeküdtem Tommal! – ijedten néztem rá, és engedtem szabadjára a könnyeim. Soha nem láttam olyan döbbent arcot, amire lassan kiült a düh és a mérhetetlen fájdalom, ami a csalódottsággal keveredett.
- Sajnálom – feleltem halkan.
- M… mit mondtál?
- Sajnálom.
- Ti, lefeküdtetek?
- Nem tudtam tovább hazudni én… kérlek, had magyarázzam el.
- Mikor? – hangja rideg és dühös volt, nem feleltem. – Mikor?! – kiáltott rám, amitől ijedten rezzentem össze – a rohadt életbe mikor keféltetek?!
- Tegnap – szinte suttogtam.
- Azért voltál ott… - jött a felismerés.
- Andreas, tudom rohadt undorító dolgot tettünk, de beleszerettem, szeretem őt, szeretem Tomot – néztem fel rá.
- Ezt nem hiszem el – állt fel és lépett a kandallóhoz. – elérted, hogy meggyűlöljelek, Tommal együtt.
- Ne bántsd őt – álltam fel én is.
- Megérdemli, hogy jól megverjem – szorította ökölbe a kezét.
- Engem bánts, én vagyok a hülye, hogy beleszerettem Andy.
- Tudtam… tudtam, hogy egyszer elvesz tőlem, hogy elnyeri a szíved – fordult felém csalódott fájdalmas szemmel. – de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan – mosolygott el ironikusan.
- Annyira sajnálom.
- Tudod mit? Legyetek boldogok – tárta szét a karját.
- Hogy? – döbbentem le.
- Ahogy látom ő jobb nálam, jobb az ágyban, jobb mindenben, hát gratulálok. Remélem az esküvőre, majd elhívtok.
- Ne gúnyolódj…
- A rohadt életbe! - sodorta le azt, ami dohányzó asztalon pihent. – Tudod… ezt meglepetésnek szántam – vett elő két repülőjegyet, amin a Párizs állt.
- Andreas – sírtam el magam.
- Ezek után egyedül megyek és… kiszellőztetem a fejem. – biztos jót tesz majd. De egyet mondok, ne várjátok el, hogy tárt karokkal üdvözöljelek titeket, mikor megjövök. Menj el.
Nem feleltem, csak leléptem és hazáig futottam, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót sírva, csúsztam végig azon, amíg el nem értem a talajt.
***
[Yiruma – Love Hurts]
Sötét volt, és én bezárkózva ültem az ágyamon a térdemet átkarolva és néztem magam elé. Nem mertem elmenni, nem mertem bevallani neki. Féltem, hogy Andreas elment és a képébe üvöltötte, hogy tudja, tudja, hogy átvertük, hogy becsaptuk, féltem, hogy ezek után látni és hallani sem akar rólam, soha többé.
Kinéztem az ablakomon, gyönyörű csillagos volt az ég, sóhajtottam, vajon meddig lesz ez az érzés? Felpattantam, gyorsan a gatyámba ugrottam és lefelé futva kaptam magamra a kardigánom, és feltépve az ajtót futásnak eredtem. Nem érdekel meddig, de most annyira jó, annyira gyönyörű.
- Viktoria! Még is hová mész? – hallottam meg apám hangját.
Csak szaladtam, szaladtam? Rohantam, ahogy csak a lábam bírta, tudnia kellett. Muszáj volt megtudni, még ha vissza is utasítja, nem tudtam tovább magamban tartani és hazudni sem, vele teljes voltam nélküle csak egy fél, egy lélek, aki egyedül bolyong ebben a hatalmas világban, és sehol nem találja a helyét. Ő segített, kezét nyújtotta és befogadott a szívébe, vágyom rá, minden porcikám beleremeg a legkisebb érintésébe, a csókjai porrá égetnek, mikor teste hozzám ér meghalok a boldogságtól, mert vele tényleg az vagyok. Elvesztettem egy barátot, elvesztettem egy szerelmet, de találtam egy másikat, aki erősebb mindenkinél. Aki mellett nem kell álarcban élnem, mert Andreas mellett is egy álarcban éltem, erre sikerült rájönnöm, és ami a legviccesebb… mind egy romantikus film miatt. Ami megmutatta nekem mi az igaz szerelem, meg találni és vele halni. Bármi is történjék közben, akkor is, a következő életünkben újra megtaláljuk egymást rokon lelkek, lelki társak, ezek vagyunk mi. Egymáshoz tartozunk, vonzzuk egymást, mint a mágnes és a fém. Egymás nélkül halottak, senkik vagyunk.
***
Kifulladva támasztottam meg a kerítést és néztem előre, nem voltam már messze, le kellet ülnöm, nem kaptam levegőt a szíve szúrt a fejem hasogatott, leültem a padkára, és a kezembe temettem az arcom. Nem megy, meghátráltam, egyszerűen nem megy.
Éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem, és utat törve lefolynak az arcomon.
- Viki? – hallottam meg a számomra legédesebb hangot, felnéztem, ott állt és méregetett nem ismert fel teljesen. – Viki – indult meg felém határozottan.
- Tom – álltam fel és a nyakába borultam.
- Hé, mi a baj? – tolt el magától és fogta kezébe az arcom.
- Elmondtam Andreasnak.
- Tessék?
- Mindent elmondtam. El kellett mondanom.
- Elment az eszed?
- Be kell vallanom valamit neked.
- Mi csodát?
- Szeretlek – néztem bele a meglepődött csokoládé barna szemeibe – szeretlek Tom.
- Oh kis buta Vikim – nevetett fel kedvesen, majd eltűrt egy tincset és elmosolyodott - *Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szeretlek, és ez nekem teljesen elég.
Sírva fakadtam.
- *Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkal. Lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben... és te pontosan ezt tetted velem.
*VÉGE*
*filmbőlvettidézet!!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
