|
Ismerős idegen
... 2010.07.16. 09:21
Álmodtam. Hatalmas fenyők közt rohantam, majd felmásztam a legmagasabb fára, és elrugaszkodtam. Szárnyaltam. Mint egy madár, suhantam a levegőben. Nem érdekelt, hogy a föld rohamosan közeledik, nem féltem. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, és valóban. Két erős kar fonta körbe derekamat, egy pillanatra lábujjhegyem elérte a talajt, majd ismét a felhők közt találtam magam. Együtt nevettem az engem tartó alakkal. Nem láttam őt, hiába néztem rá, csak egy sötét folt volt a sok felhő közt.
- Ki vagy? –kérdeztem, de hangomat elnyelte a szél zúgása. Nem felelt.
Egy réten szálltunk le. Gyengéden a hátamra fektetett, elsimított egy tincset arcomból, lágy csókot hintett homlokomra, majd elrugaszkodott a földről, és néhány szárnycsapás után eltűnt a szemem elől.
Mikor rájöttem, hogy nem jön vissza, kétségbeesetten kiáltoztam utána. Feleslegesen.
Zokogva rogytam térdre, majd minden elsötétült.
Egy újabb nap az iskolában. Unottan ültem végig a tanórákat, és tettetett érdeklődéssel hallgattam barátaim csevegését.
Éreztétek már, hogy valami hiányzik az életetekből? Egy érzés, egy emlék, egy személy. Valaki, akit régen talán nagyon szerettetek, mára viszont már csak egy sötét folt az emlékek tengerében.
Én minden áldott nap így érzek, ám nem tudok rájönni miért.
A családom teljes, harmonikusan élünk. A barátaim szeretnek, ellenségem pedig szinte nincs is.
És mégis… mégis hiányzik valami.
Erős fájdalom mérgezte mindenporcikámat. Szaggatottan vettem a levegőt, tudtam, hogy már nincs sok hátra. A kiáltások körülöttem egyre csak halkultak, a fények és színek tompulni kezdtek, majd csend lett.
Egyedül álltam a semmi közepén, körülöttem színek és képek ezrei cikáztak. A néma csendet olykor megtörte egy-egy nevetés, vagy kiáltás, majd a képek forgása lassulni kezdett, s én egy apró szobában találtam magam. Egy árnyalak dülöngélt egy hintaszékben. Elmosolyodtam, és leültem vele szemben a földre. Némán fürkésztem őt, bár kilétét homály fedte.
- Hol vagyunk? –kérdeztem végül.
- Szerinted? –hangja bársonyos férfihang volt.
Körbe néztem. A sarokban egy franciaágy állt, a falon családi képek sokasága és néhány festmény lógott. Az ablakon a redőny félig leeresztve, amitől félhomály lepte el a szobát, és kellemesen hűvös volt a kint szikrázó napsütés ellenére is.
- A nagyi szobája! –nevettem el magam. – Mit keresünk itt?
- Élet és halál között az ember mindig azon a helyen van, amihez a legtöbb szép emlék fűzi. Ahol a legboldogabb pillanatait élte meg. –magyarázta.
A kora nyári napsütés kellemesen perzselte bőrömet. Június elején tulajdonképpen értelme sincs már iskolába járni. A tanár és a diák egyaránt szenved, hogy még mindig egymás fejét kell nézniük.
Hál’ isten ez volt az utolsó tanítási nap, így újabb három tűzforró hónapnak nézünk elébe. Pihenés és láblógatás. Nem nekem való. Imádom, ha pezseg az élet, viszont a nyári szünetre hajlamos vagyok két hét után ráunni. Hacsak nem találok valami izgalmas szórakoztatást.
Nem figyeltem merre megyek, lábaim valahogy önálló életet éltek. Talán ez volt az oka annak, hogy egy parkban kötöttem ki.
Éreztétek már úgy, hogy egy idegen emberben találtátok meg az életetek hiányzó darabkáját?
Azt, hogy bár sosem beszéltetek, mégis egyek vagytok?
Én pontosan ezt éreztem, mikor az a srác nekem jött a parkban. Elvesztem azokban a gyönyörű barna szemekben. Ahogy erős karjait körém fonta, hogy ne essek el… idegen volt, ám mégis ismerős.
- Ne haragudj. –mondtam fülig pirulva, és hátrébb léptem. Nem felelt, csak mosolygott, és végignézett rajtam. –Mi az? –pillantottam végig én is magamon, hátha leettem a ruhámat ebéd közben. De nem. Minden normális.
- Semmi. –mondta végül. –Hiányoztál.
Értetlenül pillantottam rá, hiszen soha az életben nem találkoztunk még.
- Azt hiszem, hosszú beszélgetésnek nézünk elébe. –sóhajtott, és szemében félelem csillant.
- Mi a baj? –néztem rá.
- Annyira kegyetlen voltam veled. –sóhajtott, és szemében könny csillant. –Ne utálj, kérlek. – súgta, majd két kezével közrefogta arcomat, és egy apró csókot hintett ajkaimra.
Olyan volt, mintha víz alá nyomtak volna. Nem kaptam levegőt, könnyeim kicsordultak, azt hittem végem. Ájultan estem a földre.
Otthon ébredtem az ágyamban. Az ablak nyitva volt, a szellő lebegtette a függönyöket, a hold fénye ezüstösen ragyogta be a szobámat.
Fejem belefájdult a délutáni események végiggondolásába.
- Tom? –súgtam halkan. –Itt vagy?
Nem jött válasz. Senki nem volt rajtam kívül a szobában.
Éreztétek már úgy, hogy egy idegen emberben találtátok meg az életetek hiányzó darabkáját?
Azt, hogy bár sosem beszéltetek, mégis egyek vagytok?
El tudjátok képzelni milyen az, ha kiderül, hogy erről a bizonyos idegenről álmodtatok hónapokon át? Ha ez a bizonyos idegen kitörölte az emlékeidet, hogy elfelejtsd ki ő, mi ő, és mit jelentett egykor számodra?
Angyal.
Ha valaki pár órával ezelőtt közli velem, hogy az exem egy angyal, és hogy démonok ellen küzdöttem nem is olyan régen, valószínű, hogy körbe röhögöm, és otthagyom.
Azonban Tom visszaadta minden emlékemet. Az elmúlt pát hónap minden egyes szavára emlékszem.
Még hogy utálnám? Képtelen lennék rá.
Bár tény, hogy szemét húzás volt az emlékeim kitörlése, tudom, hogy csak védeni akart.
Meg aztán végül is visszaadta, amit elvett.
Szeretem őt, őrülten szeretem.
- Gyere vissza. –suttogtam üveges tekintettel a sötétségbe.
- Végig itt voltam. –mászott be a nyitott ablakon, és bebújt mellém az ágyba. Gyengéden átölelt és megcsókolt.
- Szeretlek. –súgta és az általam úgy imádott félmosoly jelent meg az arcán.
- Akkor többet ne hagyj itt, te... –szünetet tartottam –Ismerős idegen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
