|
Rose of May
.... 2010.07.16. 09:23
A szél vadul tépett hajamba. Holttestek vettek körbe, bármerre néztem is. A nap vöröslő fénnyel bukott alá a horizonton, véresre festve az ég alját is.
Hosszú, széles pengéjű kardom a földbe szúrtam, majd letéptem ruhám ujját, és bekötöttem vele sérült szememet. Egy könnycsepp folyt végig arcomon, ragacsos, véres csíkot hagyva maga után.
Öltem. Rengeteg ember vére tapadt a kezemhez, és mindegyikük megölése után, egy darab belőlem is meghalt. Nem voltam már más, csak egy bábu a király markában. Úgy rángatott a kis madzagján, ahogy akart. Egy tökéletesen érzéketlen gyilkost teremtett belőlem. Évek óta csináltam ezt, a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül. Most mégis itt állok a mező közepén, teljesen egyedül, tucatnyi gondolattal a fejemben.
A lábam előtt fekvő fiúra pillantottam. Hosszú barnás haja vértől összetapadva simult arcához, nyitott szájából egy apró kis patak csordogált. Üveges tekintettel meredt vissza rám. Ő volt az utolsó élő a környéken, nem lehetett idősebb tizenhétnél.
- Rose! –hallottam egy ifjú hangját. Némán fordultam meg, s egy pillanatra megtántorodtam. Az előbb szemlélt fiú tökéletes mása állt előttem. Haját egy egyszerű copfba kötötte, homlokán gyöngyözött az izzadtság. Hihetetlenül vékony volt, így szinte nevetségesnek hatott a kezében tartott hatalmas karddal.
- Szörnyeteg! –ordított, majd felém rontott. Az utolsó pillanatban ugrottam félre, és téptem ki kardom a földből.
Heves csatába kezdtünk, aminek úgy tűnt, soha nem lesz vége. Meglepően ügyesen harcolt, de nem eléggé. Egy erős csapással kivertem kezéből a kardot, majd sajátomat a torkának szegeztem.
- Utolsó sóhaj? –kérdeztem nyájasan.
- Dögölj meg. –sziszegte.
Magam sem tudom mi ütött belém. Elengedtem. Kihívást láttam benne, tudtam, hogy küzdeni fog ellenem teljes erejéből, de tudni akartam, hogy miből meríti. Nevetségesen gyengének látszott, biztosan övezte valami különleges varázslat.
- Takarodj. –förmedtem rá.
- Nem most találkoztunk utoljára. Megfizetsz még ezért! –mutatott körbe a mezőn, majd felemelte kardját, felém köpött, és elrohant.
Még egyszer utoljára utána pillantottam, aztán elindultam a falu felé, ahol remélhetőleg szerezhetek magamnak egy lovat.
***
- Szép munka volt, elmehetsz.
Elégedetten mosolyogva léptem ki a trónteremből, hogy végre megérdemelten pihenjek egy keveset, és rendbe szedjem magam. Utam a rózsabokrokkal övezett kis kerten keresztül, a kastély egyik szárnyába vezetett. Azt beszélték, hogy ezek alatt a bokrok alatt lelt rám a király. Május volt, így lett a nevem Rose of May. A májusi rózsa.
A fiút nem láttam az óta a nap óta. Ennek már talán két hete. Azt hittem, hogy majd egy fél falut ellenem lázítva út közben csap le rám. De csalódnom kellett. Eltűnt.
Keserű szájízzel feküdtem a hatalmas márványkádba, hiszen ritkán akadt olyan ellenfelem, mint ez az ifjú volt. Kár érte, akár még a társam is lehetett volna.
De már nem számít. Ha egyszer újra keresztezzük a másik útját, egyikünk meghal. Biztos vagyok benne, hogy ez ő lesz.
***
Hajam vértől áztatva tapadt a tarkómhoz, kardom szüntelenül forgatva haladtam előre. Megláttam Őt. Egy lovon ülve ordította a parancsokat. Nem számított számomra más, csak hogy vele küzdhessek.
Mágnesként vonzott magához. Most először néztem végig rajta igazán. Csokoládébarna szemeiből perzselt a düh, világosbarna haja ezúttal már rövidre volt nyírva.
Megpillantott. Ajkaira egy félelmetes vigyor ült ki, ahogy jég kék szemeimbe pillantott. Leugrott a lóról, és kardját kirántva nekem támadt.
A két penge fémes csattanásából apró szikrák röppentek szét, és gyújtották meg a még száraz, kevesebb vér áztatta fűcsomókat. Az emberek rémülten rohantak szét, vad csatánkat látva. Erőnk ismét egyenlő volt. Fáradhatatlanul rohamoztuk egymást a keményebbnél keményebb csapásokkal.
A tűz perzselő lángjai körbevettek minket, és rémült, mégis kíváncsi pillantások kereszttüzében álltunk.
Egy lángnyelv meggyújtotta hosszú fürtjeimet, s míg egy fél pillanatra oda kaptam, hogy ne gyulladjon meg ruhám is, egy éles szúrást éreztem a hasamban.
A szemem könnybe lábadt a hirtelen jött fájdalomtól. A jég hideg fém fordult egyet hasamban, és a gyönyörű szempár elégedetten villant rám.
- Ezt a falumért. –hajolt közelebb. –Ezt pedig…
A pengét kihúzta a hasamból, majd a torkomnak nyomta. Éreztem, ahogy kiserken nyakamból a vér.
- Tomért…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
