Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyünk. Tom mellettem nyelt egy óriásit, aztán megfogta a kezem és megindult Rosalie felé. Vettem egy mély levegőt.
Ahogy megálltunk előtte, Rosalie nem nézett ránk fel rögtön, először csak a fejét fordította a cipőnk felé, utána nézte csak meg az arcunkat. Kifejezéstelenül bámult ránk.
- Hát ti? – Kérdezte végül rekedt hangon.
- Hát mi? – Kérdezte Tom idegesen, mire megszorítottam a kezét. Tom próbált kedvesebb hangot megütni: – ezt mi is kérdezhetnénk tőled… – Nem sikerült neki.
Rosalie egy mélyet sóhajtott, de mielőtt még mondhatott volna bármit is, megszólaltam: – Rosalie, tudom, hogy Bill totál fura volt, de csak ideges. A világon mindenkinél jobban szeret – Tom felmordult, de egy pillanatásommal elhallgattattam -, és nem akar téged elveszíteni.
- Én is szeretem őt, de…
- Hol itt a de? – Kérdezte türelmetlenül Tom, mire újra jelentőségteljesen néztem rá. – Befogtam… – sóhajtott fel.
- De? – Néztem újra Rosalie felé, mire ő egy bizonytalan pillantást lőtt Tom felé (persze Tom nem vette észre – habár biztos vagyok abban, hogy ha nem kerüli el a figyelmét, akkor sem érdekelte volna). – Tom… Nem hoznál nekünk kávét? – Még mindig Rosalie-t néztem, úgy intéztem Tomhoz a kérdést.
- Eltaláltad – mondta Tom, miközben rám nézett. Én is lassan elfordítottam a tekintetem Rosalie-ról, és felhúztam a szemöldököm. – Úgy értem, de. Hozok. Persze. Milyet? – Hadarta egy szuszra Tom és még egy kínos kis vigyort is sikerült kicsikarnia magából.
- Mindegy – néztem rá, majd mikor Rosalie éppen nem rám nézett, küldtem felé egy kérdő pillantást, hogy ugyan, hogy lehet ilyen buta… A legidegesítőbb az egészben, hogy tudom, hogy Tom milyen okos, és hogy csak azért akart ott maradni, hogy újabb sértéseket vághasson Rosalie fejéhez.
- Nem kellett volna elküldened – szólalt meg hirtelen Rosalie, miután Tom már elment. – Egyáltalán nem zavarnak a sértései, és nem is arról van szó, hogy nem bízom benne – magyarázott zavartan -, csak tudod… Nem akarok Billről rosszat mondani, meg semmi, de azt meg főképp nem szeretném, ha Tom hallaná, mert nem akarom őt megbántani… – Elmosolyodtam.
Rosalie kicsit összébb húzta magán a kabátját, és a hátát is jobban meghajlította. Tudtam, hogy milyen érzés van benne: szégyen.
- Rosalie… – mondtam és rámosolyogtam. Erőtlenül visszamosolygott. – Miért nem megyünk vissza a kocsihoz és jössz haza velünk életed szerelméhez?
- Haza? – Nézett rám kérdőn Rosalie, és megrázta a fejét. – Nápolyban lakom.
- A hazánk ott van, ahol a szeretteink – jött vissza Tom. Behunytam egy pillanatra a szemem, aztán felnéztem rá. Megrántotta a vállát. – Mi van, nem volt kávé… Szóval, mint mondtam, ha szereted Billt, akkor mellette van az otthonod – a hangja egyáltalán nem volt bántó vagy gúnyos, ezért kicsit megnyugodtam.
- Honnan tudhatnám, hogy most nem fog megint egyedül hagyni?
- Nem Bill irányítja a világot, ezt mi sem garantálhatjuk – mondtam. – Lehet, hogy lesz olyan időszak, mikor kevesebbet tudtok találkozni…
- De ez minden kapcsolatban így van – szólt közbe Tom.
- Igen. És amúgy sem hiszem, hogy Bill megint ezt fogja tenni. Imád téged, nem tud nélküled élni…
- Nem tud énekelni – mondta Tom. Rosalie kérdőn nézett rám, mire bólintottam. – Rosalie, egymásnak lettetek teremtve, ne engedd őt el – meglepve néztem Tomra, mire ő csak megrántotta a vállát.
Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és egy mosoly jelent meg az arcomon. Rosalie kifelé nézett az ablakon.
- Most mi az? – Mosolygott Tom aranyosan. – A kisöcsém, tudod, az a makacs kis izé, aki mellesleg a legfontosabb…
Megöleltem. Hogy miért? Na, ez egy jó kérdés.
- Nem megyek – szólalt meg hirtelen Rosalie, majd megrázta a fejét és ránk nézett. Mi megütközve néztünk rá.
- Hogy… Tessék? – Préselte ki magából a szavakat Tom, és láttam, hogy egyre idegesebb lesz. – Ne legyél már hülye, imádod őt, ő is téged… Mégis mit fogsz csinálni Nápolyban?
- Majd találok valaki mást – mondta hirtelen Rosalie, mire Tom konkrétan röhögni kezdett.
- Ne nevettess, Rosalie. Mindketten tudjuk, hogy gyönyörű vagy, de komolyan azt hiszed, hogy boldog lehetsz Bill nélkül?
Rosalie nem felelt.
- Látod, erről beszélek – mondta Tom, majd rám nézett. – Megnézem, hogy van-e már kávé.
Újra leültem Rosalie mellé, és ránéztem.
- Nézd, tudom, hogy nehéz most, de nem tudunk az ellen semmit sem tenni, hogy Bill híres. Ezt el kell fogadnod… De nem hiszem, hogy jó ötlet egy múltban elkövetett hibája miatt az egész életeteket tönkretenni. Mindenkinek jár egy második esély.
Rosalie felsóhajtott, és láttam rajta, hogy elgondolkodik, ezért folytattam.
- Bill szeret, és én is tudom, hogy ez nem mindig elég, de hidd el, még Tom is azt mondta, hogy ti vagytok a legszebb pár, akit valaha látott. Biztos vagy abban, hogy ez nem ér meg egy kis kockázatot? Tudom, hogy Bill már megbánta és nem fogja újra elkövetni ezt a hibát… Gondolj csak bele, ha most azt mondod, hogy nem jössz vissza velünk, egész életedben azon fogsz gondolkozni, hogy mi lett volna akkor, ha visszajössz.
- És ha visszamegyek, és meg bánom és azon fogok agyalni, hogy bárcsak ne mentem volna vissza?
- Melyik a rosszabb? – Mosolyodtam el. – Úgy értem, ha elromlana a kapcsolatotok, akkor még mindig ott van a lehetőség, hogy megbeszéljétek Billel… De ha nem jössz vissza, örökre elveszítitek egymást.
- Fogalmam sincs… Kicsit félek – zavarodottan a hajába túrt.
- Tudom, hogy kicsit ijesztő, de… Nem a kezedet kérte meg – nevettem el magam, mire Rosalie arcán is megjelent egy halvány mosoly.
- Annyi mindent mondott, és nem tartotta be őket… – mondta szomorúan. – Nem tudom, hogy most hihetek-e neki.
- Benne higyjél – elmosolyodtam, ahogy megláttam Tomot visszafelé jönni, három kávéval a kezén egyensúlyozva és még a nyelve hegye is kilógott, annyira koncentrált.
- Itt vagyok – Rosalie elvette tőle az egyik kávét. – Szóval, mire jutottatok? – Kérdezte Tom, mire én egy kérdő mosollyal fordultam Rosalie felé.
- Fogalmam sincs, hogy miért, de… Induljunk.

Negyed óra múlva a kocsiban Tom éppen a rádió csatornákat váltogatta, Rosalie hátul ült és kifele nézett az ablakon, én pedig Tomot figyeltem elmélázva. A kezem a két ülés közötti karfán pihent, mikor egyszer csak Tom, elhúzva a kezét a rádiótól, megsimogatta az én kézfejem. Apró kis mosoly jelent meg az arcán, de én továbbra is mozdulatlanul ültem.
Így is elég zavarbaejtő lett volna ez a pillanat, de még Rosalie is megszólalt: – És mióta vagytok együtt?
Tom és én kínosan felnevettünk.
- Nem vagyunk együtt – még egyszer felnevettem, hogy ne lássák, mennyire kellemetlenül érzem magam.
- Nem… – a szemem sarkából láttam, ahogy Tom szomorúan elfordíti felőlem a fejét az út felé, és két kézzel megmarkolja a kormányt.

Fél óra múlva Rosalie már aludt, Tom vezetett, én pedig még mindig ültem és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Újra és újra lejátszódott előttem az alig két órával ezelőtti jelenet, és azt kívántam, bárcsak újra átélhetném. Azt viszont nem tudtam, hogy Tom mit gondol erről az egészről: vajon meg akar majd megint csókolni? Vagy már megbánta? Ő is akarja? Egyáltalán akkor miért akarta?
Próbáltam kiűzni a fejemből ezeket, mert egyre jobban idegesített, és egyébként is tudtam, hogy mit mondott Ő. Nem akartam sem beleszeretni Tomba, sem fájdalmat okozni neki, és tudtam, hogy holnap úgy is el kell mennem, és soha többé nem fogunk találkozni.
Hogy őszinte legyek, a csókot sikerült kiverni a fejemből, de úgy látszik, az már túl nagy kérés volt, hogy még csak ne is Tomra gondoljak.
- Meglepően sokat tudsz a kapcsolatokról… – jegyeztem meg, mire Tom egy pillanatra rám nézett, visszafordult, aztán elmosolyodott.
- Sok minden van, amit nem tudsz rólam – mondta halkan.
- Akkor mesélj. Például arról, hogy honnan tudod, milyenek az emberek a kapcsolatokban… – mosolyodtam el, mire Tom türelmesen nézett rám, pedig azt hittem, hogy idegesíteni fogom őt ezekkel a kérdésekkel.
- Hát, Belle, volt olyan, hogy együtt voltam egy lánnyal akár több hétig is. Igaz, még a banda előtt – keserűen elmosolyodott. – Tudod, azok a lányok… Akikkel csak egy pár óráig voltam együtt… Ők semmit nem jelentettek számomra.
Kérdőn néztem Tomra.
- De… miért próbáltad ki egyáltalán az egyéjszakás kalandokat?
- Hát, előtte is szerettem a lányokat, de aztán jött a banda, nem akartam tartós kapcsolatot, de sok volt bennem a feszültség, valahogy le kellett vezetnem. Aztán egyik este… Egy lány várt az ajtóm előtt. Mikor megláttam, el is felejtettem, hogy még a nevét sem tudom, behívtam a szobámba, iszogattunk, beszélgettünk egy picit és rátértünk a dolgokra – szomorúan felsóhajtott. – Aztán egy idő után rájöttem, hogy beszélgetni sem kell a lányokkal. Ők akartak engem… Meg merem kockáztatni, hogy szeretni próbáltak, de nekem nem volt szükségem ekkora kis kétszínű picsákra – mondta ingerülten, aztán bocsánatkérően nézett rám, mire csak elmosolyodtam. – Egyébként is bonyolult volt az életem, nem kellettek még ők is bele. Mindig beszámolni valakinek arról, hogy hol vagyok vagy mit csinálok… – kirázta a hideg.
- De egy kapcsolatnak vannak jó oldalai is – mondtam neki.
- Igen, a szex, meg a beszélgetések, hogy kiönthetem valakinek a szívemet. De az első részt megoldottam a lányokkal, lelkizni meg ott volt Bill vagy a fiúk.
- Billnek is voltak egyéjszakás kalandjai?
Tom lassan bólintott.
- Még Rosalie előtt. Mióta találkoztak, Bill még csak másik lányra sem nézett – büszkén elmosolyodott, ami tőle egy kicsit meglepő volt. – Mivel ugye az emberek nem tudnak Rosalie-ról, és nem látják, hogy Bill csajozna, azt mondják, meleg… Pedig csak szereti a barátnőjét – mosolyogva rám nézett.
- És te? Úgy értem, soha nem szeretted egyik barátnődet sem?
- Mondtam már, hogy soha nem voltak fontosak az életemben – nézett rám újból, aztán egy pillanat múlva már újra az utat bámulta, de azért folytatta: – Tudod, ők… Ők nem voltak soha olyan lányok, hogy beléjük zúgtam volna. Úgy értem, tetszettek, csinosak és jó fejek voltak, de felszínesek. Tudod, már abban az időben is menő voltam – elvigyorodott, mire én unottan felsóhajtottam. – Ez így igaz. Király voltam… Vagyok.
- Tom…
- Ja igen. Szóval, ők sem láttak bennem többet, mint a helyes, deszkás srácot, én pedig mit tagadjam? Kihasználtam. De ki ne használta volna ki, mikor konkrétan felajánlották magukat?!
- És aztán? Miután a banda híres lett? – Néztem rá kíváncsian.
Érdekelt. Érdekelt az, hogy miért tette ezeket, hogy mi vezérelte őt, hogy hogyan érzett…
- Utána? A gruppiekkal? Nem voltam többre képes. Úgy értem, a banda akkoriban sokat elvett az energiámból, ezért is csodáltam mindig Billt, őt soha még csak lelőni sem tudtuk… Szóval lényeg, hogy nem lett volna energiám egy kapcsolatra. Mint mondtam, egy este ott volt az a lány, és rájöttem, hogy ezt így is lehet… Egy éjszaka és semmi több – egy pillanatra elhallgatott, de aztán egyszer csak dőlni kezdtek belőle a szavak: – Ennyi volt, amit fel tudtam nekik ajánlani az életemből. Csupán csak pár óra. Volt olyan lány, aki azt mondta, többet akar, de soha nem voltam olyan gerinctelen, hogy azt hazudjam neki, rendben. Pontosan tudták, hogy nem fogom megkérni a kezüket, hogy ez csak egy napra szól… – Csak pár perc múlva folytatta: – Tudod, én csak megóvni akartam őket.
Az, hogy meglepődtem, nem írja le az arcomon jelentkező reakciót. Konkrétan óriásira tágult szemmekkel, nyitott szájjal bámultam rá, és már ott voltam, hogy elnevetem magam és azt mondom, jó vicc volt, Tom, de nem tettem, mert az ő arcán még csak egy mosoly sem jelent meg.
Észrevette, hogy hogyan reagáltam, ezért végül mégis csak elmosolyodott.
- Mint mondtam, féltem én is, hogy mi lesz, ha annak a lánynak nem tudok megadni mindent… Maximalista vagyok. Ami nem tökéletes, az nem jó… De az igazság az, hogy ezt az indokot mindig csak takarónak használtam. Azt mondtam, hogy ezekkel? Ezekkel a lányokkal legyen nekem tartós kapcsolatom? Na persze – felnevetett, hogy elrejtse a zavarát. – De… Én valóban… – nyelt egyet. – Csak féltettem őket. Nem tudok titkot tartani, ezt mindenki tudja. Hogy ha lett volna egy lány az életemben, aki mellett esténként elalszom, akit szeretek, akármennyire fontos lett volna számomra, egyszerűen nem tudtam volna magamban tartani. Elmondtam volna mindenkinek, hogy nézzétek, ő az én barátnőm, hát nem csodaszép? Mit tehettem volna ezután? Az a lány nem bírta volna elviselni az emberek utálatát, és mi tagadás, én sem akartam volna ennek kitenni. Nem bírta volna, hogy mindenhova követik, nem mehet egyedül sehova, hogy nem lehetünk együtt akkor, amikor akarunk… Nem bírta volna el azt, ami a sztársággal jár. Elvégre… Még én sem tudom három év után.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak, hogy mit gondoljak, vagy hogy mit tegyek. Na szép. Egy angyal nem tudja, hogy mihez kezdjen. Bravó.
- Nem kell semmit sem mondanod – mosolyodott el Tom. – Elég, hogy meghallgatsz – újra megsimogatta a kézfejem.
- Szerinted Billék együtt maradnak? – Kérdeztem fél óra múlva.
- Fogalmam sincs – kissé megrántotta a vállát. – Remélem. Tudom, hogy Bill megbánta, amit tett, de… Ez még nem garantálja, hogy többet nem fogja. Sokan mondják, hogy az emberek tanulnak a saját hibáikból, de ez nem azt jelenti, hogy többé nem is követik el őket újra.

Egy óra múlva értünk haza. Rosalie Bill nyakába borult, én pedig annyira szomorú lettem, hogy inkább kimentem a konyhába, nehogy elrontsam a kedvüket. Próbáltam visszatartani a sírást, kicsit meglocsoltam az arcom hideg vízzel is.
Ha csak arra gondoltam, hogy holnap vissza kell mennem, hogy őket soha többé nem fogom látni, hogy más embereken kell majd segítenem… Egyszerűen rosszul lettem. Próbáltam nem teljesen magamba zuhanni, vagy arra gondolni, hogy amikor visszamegyek, hogyan fogom legalább a látszatát fenntartani annak, hogy teljesen jól vagyok.
Mikor már úgy éreztem, hogy jobban vagyok, visszaindultam.
- Merre vannak Billék? – Léptem be a szobába, majd kérdőn Tomra néztem.
- Fennt vannak Bill szobájában – egy piszkos kis vigyor jelent meg az arcán -, Bill azt mondta, hogy beszélgetnek…
- És? – Néztem rá furán. – Ha azt mondta, akkor…
- Belle, ne legyél ilyen naív… Komolyan azt hiszed, hogy az emberek azt teszik, amit mondanak? – Keserűen elmosolyodott.
Elgondolkozva ültem le a kanapéra, mire Tom egy mosoly kíséretében mellém ült.
- Na, mondjad, Belle, mi nyomja a szíved?
- Tudod, amit az autóban mondtál… A hibákról – nyeltem egyet. – Én csak azon gondolkodtam, hogy… Miért teszik meg őket újra? Ha tudják, hogy hibáztak és másnak rossz lehet tőle?
- Hát, vegyünk példának… engem. Hiába tudom, hogy nem jó az, amit teszek, de mégis újra és újra belemegyek az egyéjszakás kalandokba, mert jó. Mert gyakran van, hogy hiába tudjuk, hogy mennyire rossz az, amit teszünk, de túl önzőek vagyunk belegondolni abba, hogy ez másoknak mennyire fájhat, és közben csak az jár a fejünkben, hogy nekünk tökéletes, hogy leszarjuk magasról, hogy a másik rosszul érzi magát tőle.
- De hát – cinikusan felnevettem -, ha tudjátok… tudjuk – javítottam ki magam gyorsan -, hogy más szomorú lesz tőle, miért nem foglalkozunk vele?
Tom felhúzta a szemöldökét.
- Én például azért nem, mert nem tagadom, nagyon önző vagyok. Nem érdekelnek. Tudják, hogy mibe mennek bele, tudják, hogy ez csak egy éjszaka, és semmi esély arra, hogy több legyen, de ők reménykednek mégis, lefekszenek velem… Maguknak okoznak fájdalmat.
- De akkor miért teszed?
- Fogalmam sincs – felsóhajtott és elhajolt tőlem, a fejét a támlára döntötte. – Talán… majd egyszer felhagyok vele.
Elmosolyodtam. Tom újra rám nézett, de a fejét még mindig a támlán pihentette. Aztán egyszer csak felhajolt, megfogta a nyakam, és már éppen csak pár milliméter volt köztünk…
Amikor megcsörrent a telefonja. Tom kicsit megugrott, elvette az asztalról, felállt mellőlem, mintha mi se történt volna és átment a szoba másik végébe, de sajnos még így is mindent hallottam.
- Georg, már azt hittem, soha nem hívsz. … Ja, visszajött, majd elmesélem. … Igen, most megint képtelenek leszünk leütni a mi kis Rómeónkat. … Ja, menjünk, itthon úgy is halál unalmas minden. … Nem, senki nincs. … Ne, valaki mást kell találnom mára. … Oké, akkor majd ott találkozunk. Csá.
- Bocs Belle, de mennem kell – még csak rám sem nézett, miközben ezt mondta.
Én pedig ültem egy magamban a kanapén, valami fura, mardosó érzés lett úrrá rajtam, legfőképp a mellkasomban, és csak ennyit suttogtam magam elé:
- Azt hittem, más vagy, Tom…