A máskor szikrázó napsütés most egyáltalán nem tündökölt, vagy talán csak én nem éreztem. Mindent egyhangúnak és szürkének láttam, egyszerűen nem tudtam élvezni a virágok színeit, a gyerekek boldog kiáltásait. Minden olyan üresnek tűnt. A hétágra sütő napsugarak az arcomat érték, de én mégis csak hideget éreztem. A réten, ahol máskor önfeledten fogocskáztunk a kisebbekkel, most mintha az összes virág elhervadt volna, a máskor csodálatosan kék ég most színtelennek hatott, hiába úsztak rajta bárányfelhők, melyeket máskor órákig el tudtam nézegetni Vele, mindenféle alakzatot látni bennük, most mintha az összes gúnyt akart volna űzni belőlem, mert egyszerűen csak szíveket és ölelkező párokat és ajkakat tudtam beléjük képzelni, nem volt többé kecsesen felszálló hattyú vagy tüzet okádó sárkány, most mintha az összes azt akarta volna az arcomba ordítani, hogy hibáztam, hogy milyen ostoba és meggondolatlan voltam, hogy mennyire megbántottam azt a srácot, akit szeretek.
Újra végigsétáltam a fehér köves úton, nyugodtan, elvégre most már hova siessek? A visszatükröződő nap égette a szemem, de nem úgy, mint máskor, olyan édesen és szívetmelengetően, amitől újra itthon éreztem magam, hanem idegesítően és hunyorgásra késztetve engem. Becsuktam egy pillanatra a szemem és megálltam. Felnéztem az égre, és, most először, mióta eljöttem, elgondolkoztam.
Nem róla. Ahhoz még túl fájdalmas volt. Egyszerűen rágondolni sem akartam, próbáltam az elmémből kizárni, holott itt is minden egyes részlet, minden virág, minden elrepülő pillangó, minden élőlény mozdulata rá emlékeztetett. Becsuktam a szemem, és most először, mintha a nap kicsit melegebben sütött volna. Az agyam egyszerűen nem tudott másra figyelni, már nem tudtam megálljt parancsolni a gondolataimnak, megjelent előttem az arca. Minden egyes napsugár, ami az arcomat simogatta meg, mintha csak az ő keze lett volna, amint végigsimít az arcomon, miközben elmosolyodik. Minden egyes halvány széllökés, ami a hajamat érte, mintha csak ő túrt volna bele, hogy aztán a nyakamra vezesse a kezeit és egy mély levegő után megcsókoljon. Előttem volt a mosolya, az a kis pimasz, bújkáló mosoly, a piercingje, ami a mosolyával együtt húzódik el, és így az amúgy annyira gyermeki vonásai szinte egy férfiéra emlékeztetnek, magam előtt láttam a csillogó szemeit, azt az óriási szeretetet, amit én láttam benne, miközben szórakozottan forgatta az ujjai között a hajam, vagy elhajolt tőlem egy csók után, csak azért, hogy levegőt vegyen, vagy amikor a szemei szikrákat szórtak, mert mérges volt Billre, amiért az megette előle az utolsó gumimacit, és emlékszem, ilyenkor még azt a kis pisze orrát is összehúzta, vagy amikor annyira koncentrált valamire, hogy még a nyelve hegyét is kidugta. Szinte úgy hallottam a fülemben a nevetését, mintha csak pár centire lenne tőlem, azt a kisfiús, mégis mély hangú nevetést, amit bármikor meghallottam, nekem is el kellett mosolyodnom. Az orromban éreztem az illatát, azt a vérpezsdítő illatot, amit ha csak megéreztem, a szívem kettőt dobbant. Szinte magamon éreztem az érintését, ahogy a derekamon van a keze, a nyakamhoz bújik, és közelebb húz magához, vagy ahogy a keze megpihen a hátam közepén és ad egy puszit a homlokomra, vagy ahogy megfogja a kezem, és rám mosolyog, mert végre ott vagyok mellette, az ő karjaiban fekszem, az ő mellkasán, miközben ő nyugodtan cirógatja a kezem, amitől libabőrös leszek.
Feleszméltem, az arcomon folyt valami nedves, és még pár másodpercet igénybe vett, mire rájöttem, hogy sírok. Egyszerűen folytak a könnyeim, nem is tudom mióta. Már nem zokogtam, mint nem sokkal ezelőtt az étkező asztalnál, ezek már nem fájdalmas könnycseppek voltak, hanem megbánóak, amiért elhagytam őt, amiért nem harcoltam, amiért nem vállaltam fel, amiért gyáva voltam.
Két tizenhárom éves kislány kézenfogva ugrált el mellettem, egy pillantásra sem méltatva az én könnyáztatta arcom.
Körbenéztem, mindenki tógát viselt, csak én nem, rajtam egy kabát volt és egy csizma, meg egy könnyű kis ruha, ami alig takart valamit a lábaimból. Azt hiszem, nekik még minden tökéletesnek tűnt, talán csak nekem nem? Csak én láttam ezt annak, ami? Egy olyan világnak, ahol hiába mondja mindenki, hogy minden lehetséges, úgy látszik, mégsem, mert van olyan, amit itt sem lehet elérni, ami itt sem lehet a tiéd, akármennyire vágysz rá… Ők miért nem veszik észre, hogy ez az egész egy hazugság? Hogy a világ nem ilyen? Nem ilyen meseszerű és csodálatos? Ők miért nem? Miért csak én…?
Végül feladtam, tudtam, hogy úgy sem tudom őket megváltoztatni, és inkább elindultam a szobámba.

Ahogy beléptem, az első dolog, amit észrevettem, hogy a távollétemben bevetették az ágyamat. Át akartam volna öltözni, de ahogy le akartam venni a kabátom, valami nehezet éreztem a zsebében. Benyúltam és kivettem a hógömböt. Újra folyni kezdtek a könnyeim. Óvatosan megráztam a hógömbot. Egy pillanatra olyan volt, mintha hóvihar lenne, aztán lassan hullani kezdett a hó. A pár pedig boldogan táncolt továbbra is, szorosan ölelkezve, mindent kizárva…
Kopogtak, és anélkül, hogy megvárta volna, hogy szólok, hogy jöhet, belépett Ő. Nem köszöntem Neki, sőt még csak meg sem fordultam, tudtam, hogy Ő az. Újra megráztam a hógömböt, mikor hallottam, hogy becsukja maga után az ajtót.
- Isabelle – mondta parancsolóan, de amint megfordultam, megenyhült az arckifejezése és még közelebb lépett, hogy letörölje a könnyeim. – Isabelle – halkan beszélt. – Hogy vagy?
- Szerinted hogy vagyok? Életem legnagyobb hibáját követtem el.
- Isabelle, ne túlozz. Örökké élsz, az első 16 év után komoly dolog ilyet kijelenteni. Hidd el, fogsz még nagyobbat is – mondta bölcsen, majd lassan leült az ágyamra, és mutatta, hogy üljek mellé. – Tudom, hogy szörnyen érzed magad, hidd el, megértem. Sajnálom, hogy ezt neked is át kellett élned – lesütötte a szemeit, mire én csak megfogtam a kezeit.
- Nem a te hibád. Előre szóltál, hogy ne szeressek bele…
Felsóhajtott, aztán egy kis mosoly jelent meg az arcán.
- Szeretnél felhőket nézni?
- Úgy is te nyersz, elvégre az összeset te alkottad… – mondtam egy halvány mosollyal.
- Én sem emlékezhetek mindenre – játékos mosolyra húzódott az arca.

A fűben feküdtünk, Ő mosolyogva figyelte a repülő felhőket, míg én Őt néztem elgondolkozva.
- Nézd, az ott olyan, mint egy pillangó – felmutatott az egyik felhőre. Pár másodperc múlva észrevette, hogy nem nézek abba az irányba, amerre mutat. – Mondd csak, Isabelle – nézett rám türelmesen, és felült, engem is felhúzva maga után.
- Inkább kérdeznék.
Bólintott és levette a szemüvegét, hogy újfent kedvenc időtöltésének hódolhasson: szórakozottan forgathassa hosszú ujjai között az aranykeretes szemüvegét, miközben kíváncsian figyeli minden mozdulatomat.
- Mások is szerettek már bele emberbe?
Mélyet és hosszan sóhajtott.
- Már is egy olyan kérdés, ami további magyarázatot igényel. Mit is értesz pontosan szeretet alatt? – Nézett rám lassan. Láttam rajta, hogy nem akar erről beszélni, de egyszerűen… Én nem tudtam másra gondolni.
- Szerelem. Amikor a gyomrodban érzed a pillangókat…
- Ne használj közhelyeket, Isabelle – mondta egy széles mosollyal az arcán, mire én is felnevettem. – Egyébként is, nem tudhatod, hogy valóban ez a szerelem, mert mindenki máshogy éli meg. Az emberek kitalálták a pillangókat meg a bizsergést, de mi tudjuk, hogy itt mélyebb dologról van szó.
Felhúztam a szemöldököm.
- Mi? Mélyebb?
Újból bólintott.
- Mit éreztél mikor ránéztél arra a fiúra?
- Bizsergést – vigyorodtam el pimaszul, mire ő is felnevetett.
- Azok testi reakciók. A kémia működött köztetek. De bent, a szívedben… Ott mit éreztél? – Kérdezte gyermeki mohósággal.
- Hát… Meg akartam őt érinteni – halványan megrázta a fejét. – Meg akartam őt fogni, és soha többé el nem engedni. Egyszerűen olyan volt, mintha nem tudnék nélküle élni.
Szomorkásan elmosolyodott.
- Sajnálok mindent, Isabelle – értetlenül felhúztam a szemöldököm. – Ha nem nevelik beléd, hogy te egy angyal vagy és ő egy ember, akkor most talán…
Nem fejezte be, de nem is kellett. Tudtam így is, hogy mit akart mondani. Boldogok lehettünk volna. Együtt.
Magamra erőltettem egy mosolyt, hozzábújtam és végül csak ennyit mondtam:
- Nem a te hibád. Én voltam túl gyáva.
Még jobban magához húzott.
Legalább öt perce ültünk így, mikor eszembe jutott egy előbb elhangzott mondata és újra megszólaltam.
- Mindenki máshogy éli meg?
Egy pillanat alatt felragyogott az arca.
- Ó, már vártam mikor kérdezed meg! Tudod, ez a legnagyobb alkotásaim közé tartozik… – mosolyodott el, mire én felhúztam a szemöldököm. – Jó, talán nem, de… Majd te eldöntöd – mondta egy fura mosollyal az arcán. – Tehát, igen… Minden ember máshogy fogja jellemezni azt, ha szerelmes. Az egyik csak félvállról annyit mondana, hogy szereti, a másik azt, hogy egyszerűen minden csodálatos és rózsaszín ködről meg csillagokról áradozna, a harmadik csak félénken beszélne arról, hogy nem tud nélküle élni.
Elgondolkozva néztem rá.
- Nos, azt hiszem, rájöttél – mondta egy mosollyal az arcán. – Halljuk azt az elméletet.
- Mindenki úgy mutatja ki a szerelmét, ahogy a természete engedi? – Néztem rá furcsállva, felhúzott szemöldökkel.
- Oh, nos, hát igen… Így is mondhatjuk – mondta elmélázva, egy kicsit zavartan. – De nem csak erről szól.
Próbáltam elfojtani egy mosolyt, miközben ránéztem. Elég vicces volt, hogy Ő, akit soha nem tudtam kizökkenteni abból a nyugodt világból, amiben élt, akit soha nem tudtam megzavarni a gondolatai menetében, most kicsit feszélyezve és szégyenlősen nézett rám.
- Hanem? – Néztem rá kérdőn, mikor két perc múlva sem folytatta.
- Gondolkozz, Isabelle. Ott van a fiú, akit te… – egy pillanat alatt elhallgatott, és bocsánatkérően elhúzta a száját, miközben rám nézett.
- Szeretek – fejeztem be a mondatát közönyösen, pedig belül… Nem is tudom mit éreztem.
- Igen, szeretsz. Ő addig soha nem mondott olyanokat lánynak, mint neked. Nem csak azért, mert előtte alkalma sem volt rá, mert elvégre, ha nagyon akart volna valakit, kereshetett volna. Tehát nem csak a természettől függ, mert hiába, hogy a szíve mélyén szeretni akart, annyira elzárta magát, hogy nem mindenkinek nyílt volna meg annyira, mint neked…
A döbbenettől szétnyíltak az ajkaim.
- Látom, megértetted. Hallhatom? – Kérdezte kíváncsian, miközben várakozóan tanulmányozta az arcom, melyen látható volt a felismerés.
- Attól függ, hogy hogyan mondják el a szerelem érzését, hogy ki iránt érzik?
Lassan és büszkén bólintott.
- Pontosan. Meg kell bízniuk a másikban, ahhoz, hogy elmondják. Persze, a természetük is közrejátszik, meg még rengeteg minden, amit illemnek is hívnak, de a legfőbb ok, hogy kit szeretnek. Szerinted miért lehet ez? – Nézett rám türelmesen.
Megrántottam a vállam, végképp nem értettem semmit.
- Tudod, a szerelem nem más… Mint amikor két ember egymásra talál. Vagyis inkább… Két lélek. Nos, valamiféle ötlet? – Próbált elfojtani egy mosolyt, de nem igazán sikerült neki.
Tanácstalanul sóhajtottam egyet és egy zavart mosoly jelent meg az arcomon.
- Akaratlanul is átvesznek egymástól szokásat, a másik viselkedését, ami számukra a legvonzóbb a másikban. Így próbálják elraktározni magukban azt a csodálatos érzést, amikor a másik a számukra legkedvesebb dolgot csinálja, azt, amiért beleszerettek, ami megfogta őket. Ők is megtanulják, mert tudatalatt már készülnek arra, hogy elveszítik őt, és remélik, hogyha magukban elrejtik azt a tulajdonságot vagy mozdulatot, amit a másikban igazán szeretnek, akkor majd nem lesz olyan fájdalmas az elválás.
Tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire Ő elnézően elmosolyodott.
- Mondd, mit szerettél abban a fiúban a leginkább?
- Hogy őszinte volt – mondtam ki egy pillanat gondolkodás nélkül.
- Az nem jó, mert te is az vagy. Valami más? – Nézett rám kíváncsian.
- Hát öhm… – nem akartam ki mondani.
- Isabelle, nyugodtan mondjad, elvégre előttem nincsenek titkok… – mondta vidáman, de amint meghallotta, hogy milyen szó hagyta el a szám, leolvadt a mosoly az arcáról.
- Hogy rámenős volt – mindketten tudtuk, hogy nem pont így értettem, csak nem akartam azt mondani, hogy imádtam, mikor letepert és belesüppesztett a párnákba, aztán megcsókolt és beletúrt a hajamba…
Apró pír jelent meg az arcomon, Ő pedig kicsit zavartan félrenézett.
- Nos, azt hiszem, a harmadik lesz a nyerő. Valami… megfoghatóbb – még mindig zavarban volt, mire elmosolyodtam.
- Imádtam, hogy amikor magyarázott, mindene járt. Mármint nem csak a szája, hanem a keze, sőt néha még a lába is. Meg folyton hadart, sőt egyszer meg is ütött a kezével véletlenül. És folyton beszélt és beszélt, csak beszélt, mindenről, ami csak eszébe jutott. Néha totál összefüggéstelenül. Meg folyton táncolt. Mindig, mikor zenét hallgatott, dobolt a lábán meg fura mozdulatokat tett a kezével, amik tök viccesek voltak. Meg ő is tök vicces volt, mindig volt valami humoros beszólása. Általában Billre mondott valamit, aki mindig visszaszólt neki, de igazából mindketten nagyon szeretik a másikat…
- Erről beszéltem – mosolyodott el sejtelmesen.
- Mi? Miről? – Néztem rá meglepődve.
- Nem vetted észre, hogy mostanában te is így magyarázol? – Nézett rám egy hamis kis mosollyal az arcán.
- Nem – aztán ahogy belegondoltam, az előbb is hadartam és hadonásztam, majdnem fejbecsaptam Őt is, és csak beszéltem arról, ami éppen eszembe jutott… – Te jó ég… – suttogtam, mire ő csak elmosolyodott.
- Látom, észrevetted. Nos, most már legalább azt is tudod, hogy miért van ez.
- Tudok ellene valamit tenni? – Kérdeztem Őt kétségbeesetten, mire egy pillanat alatt eltűnt a mosoly az arcáról, helyette valamiféle szomorúság jelent meg. És talán… sajnálat?
- Nem, Isabelle – lassan megrázta a fejét. – Örökre beléd ivódott.
Fájdalmasan felsóhajtottam, és letöröltem az első megjelenő könnycseppet. A többi már az Ő ruhájának vállára folyt.

Arra ébredtem, hogy valaki letesz valami vízszintesre. Amikor el akart engedni, egy pillanatra kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam. Belekapaszkodtam az ismeretlen vállába, és csak ennyit suttogtam:
- Tom…
Az ismeretlen azonnal elengedett, mire az én szemeim is kipattantak. Tudtam, hogyha valóban ő lenne, nem elengedne, hanem elmosolyodna, megsimogatná az arcom, közelebb bújna hozzám és csak annyit mondana: – Aludj csak, Belle, vigyázok az álmodra…
De nem ez történt.
Nem ő volt, aki behozott, nem ő nevetett fel az édes, mégis olyan kis hátborzongatóan mély hangján, nem ő simított végig az arcomon, nem is olyan lágyan, mint ahogy ő tette volna.
Nagyra nyílt szemekkel néztem az illetőre, próbáltam kivenni, hogy ki az a sötétben. Sötétben? Már sötét van?
- Hány óra van? – Megijesztett a saját hangom, annyira rekedt volt.
- Fél hat – mondta valaki, akinek azonnal felismertem a hangját.
- Chris? – Pillantottam fel rá, azonnal felálltam az ágyról és közelebb sétáltam hozzá. Még mindig nagyon helyes volt, a barna haja nagyon kócos és rendezetlen volt, kékesszürke szemei csillogtak, és ahogy egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán, fehér fogai szinte világítottak a sötétben.
- Christopher, ha kérhetném… – mondta sértődötten. Egy pillanat múlva csettintett egyet az ujjaival, mire a szobában hirtelen szétáradt a fényesség. – Mi ez a ruha rajtad? – Nézett rám megütközve. Próbálta eltitkolni az undort, amit érzett, de nem sikerült neki. Soha nem tudta jól elrejteni a valódi érzéseit, az arcára volt írva minden.
- Földi ruha – mondtam, miután végig néztem magamon. – Miért vagy itt?
- Megkért, hogy hozzalak be, mert elaludtál kinnt, és hogy utána ébresszelek fel, és mondjam meg neked, hogy öltözz át – elgondolkodott. – Ja, meg azt is mondta, hogy mondjam el, hogy Ő maga akart behozni, csak Gabriel megint elhívta valahova… – felhúzta az orrát. Tudtam, hogy mennyire ki nem állhatja Gabrielt.
- Gabriel? – Kérdeztem eltűnődve, miközben levettem a kabátom.
- Isabelle… Ma lesz a bál, tudod… – mondta furán.
- Mi? Milyen bál? – Néztem rá meglepődve.
- Hát a karácsonyi bál – úgy nézett rám, mintha nem is hinné el, hogy itt élek 16 éve.
- De hát az…
- Két héttel karácsony előtt van – mondta egy pimasz mosollyal és az asztalon lévő naptár felé bökött. – Ma kezdődnek a karácsonyi készületek.
- Oh – mondtam és Chris már fordult is volna ki a szobából, mikor meglátta a hógömböt az asztalon.
- Ez meg mi? – Kérdezte, mintha valami gusztustalan valamit fogna a kezében.
- Hógömb – undorodva visszarakta.
- Jobb lesz, ha sietsz.
Bólintottam, majd miután becsukta maga után az ajtót, átöltöztem és nem sokkal később elindultam a bálra. 

A fő asztalnál foglaltam helyet, mellettem Ő, a másik oldalamon Chris. Rettentő módon örültem utóbbinak, már előre tudtam, hogy egész este hallgathatom a megjegyzéseit.
- Csöndet kérnék! – Szólalt fel mellettem Ő, mire a teremben mindenki elhallgatott egy szempillantás alatt. Jólesően elmosolyodott. – Jó újra látni mindenkit, nem is beszélnék olyan sokat, elvégre már annyiszor mondtam beszédet ez a pár ezer év alatt, hogy attól tartok, nem tudnék újat mondani, és, mint mindannyian tudjátok, semmitől sem félek jobban, mint hogy megunjatok, úgyhogy jó étvágyat! – Mindenki nevetgélt, egyszerre az egész terem megtelt zajjal, ahogy az evőeszközök a tányérnak ütköztek, ahogy boros poharak koccantak egymásnak, mindenki beszélgetett, nevetett, jól szórakozott…
Csak én éreztem magam annyira kívülállónak, mint még soha.
Láttam a szemem sarkából, hogy Ő és Mona beszélgetnek, Chris pedig az öccsével vitatkozott valamelyik angyallányról. A boros poharamért nyúltam, majd Monara néztem. Amint észrevette, hogy őt nézem, elmosolyodott és intett nekem egyet, mire én felé emeltem a boros poharam. Felnevetett, Ő pedig felém fordult.
- Tetszik, igaz?
- Nagyon – bólintottam, pedig legbelül tisztában voltam azzal, hogy hazudok.

Pár órával később az összes asztal, kivéve a miénket, a terem szélére volt tolva, középen meghagyva egy elég nagy teret a táncolni vágyóknak, én pedig elmélázva figyeltem Christ, amint éppen egy lányt forgatott meg.
- Isabelle, annyira örülök neked! – Ugrott a nyakamba hátulról Mona, mire én majdnem lefejeltem az asztalt.
- Én is neked, Mona – megöleltem, amint leült mellém. – Úgy hiányoztál, annyit kell mesélnem…
- Mindent el fogsz? – Ragyogott fel gyönyörű arca.
- Hát persze, te vagy a legjobb barátnőm, még szép! – Kiáltottam fel, és hogy nyomatékosítsam szavaim, még egy mosolyt is erőltettem az arcomra. – Mi van Chrissel?
- Tessék? – Kérdezte szórakozottan, mire én szemöldökfelhúzva a táncparkett felé böktem. – Ja, hát tudom, hogy szeret, de nem akarjuk olyan nagydobra verni, szóval feltűnő lenne, ha csak velem táncolna…
- Szeretitek egymást?
- Tudom, hogy te nem kedveled őt, szóval…
- Mindegy, érted majd talán elviselem – még egy műmosoly, aztán észrevettem, hogy Ő visszaült a helyére.
- Minden annyira csodálatos, nem? – Kérdezte egy óriási álmodozó mosollyal az arcán Mona.
Láttam, hogy Ő is érdeklődően mozdítja felém a fejét, habár nem hiszem, hogy bárki más észrevette volna.
Körbenéztem. Minden ragyogott, lámpasorok ezrei voltak felfuttatva az oszlopokra, fénylő gömbökkel és aranyláncokkal tarkított karácsonyfák álltak a teremben, alig láttam valamit, annyira elvakított a sok fény, minden olyan szemetgyönyörködtetően káprázatos volt, de…
Én nem ezt akartam.
Én azt a kis családias hangulatú karácsonyi vásárkát akartam Hamburgban, forralt boros bódával, meg befagyott szökőkúttal, meg azzal a standdal, ami hógömböket meg zenedobozokat árul, emberekkel, akiktől alig lehet mozdulni, sötétet, amit csak az utcai lámpák és az a néhány lámpasor tör meg, sötétet, hogy ne lehessen rajtam látni, mikor elpirulok, miután valami piszkos mondatot suttog a fülembe ő, aki fogja a kezem, hogy el ne vesszek a nagy tömegben, meg csak úgy megáll a tömeg közepén, rám néz és megcsókol, azzal, akit a legjobban szeretek ezen a hülye világon…
Sírva borultam Mona nyakába.