- Azt hiszem, szeretlek.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, így egymás után, a lélegzetem is elakadt. Szóval ilyen érzés. Fojtogató, mert nem jut elé oxigén a tüdődbe. Fogalmam sincs, hogy azért nem kaptam levegőt, mert egyszerűen elfelejtettem hogyan kell vagy a szavai voltak rám ekkora hatással. Azt hiszem, az utóbbi. Rebegtem valamiféle én is téged-et, de hogy őszinte legyek, annyira leblokkolt az, hogy ő ezt mondta, hogy nem is tudom igazán mi történt azután, hogy meghallottam a szavait, mert minden annyira összefolyt, hogy nem is tudom biztosan, hogy az emlékeim közül melyek azok, amik valóban megtörténtek és melyek a képzeletem szüleményei.
Egy biztos: akkor tértem magamhoz, mikor Tom mély, hátborzongatóan édes nevetése a fülembe kúszott.
- Most haragszol rám, vagy mi? – Szólalt meg Tom rekedt hangon. Fogalmam sincs, mióta feküdtünk így.
Ő továbbra is nevetett, rajtam, de most valahogy nem zavart.
Becsuktam a szemem, és élveztem, ahogy a karomon végig fut a libabőr Tom mesébe illő, halk kuncogásától.
Mikor hallottam, hogy abbahagyja a nevetést, óvatosan megráztam a fejem, hogy válaszoljak a kérdésére, de arra még nem voltam képes, hogy kinyissam a szemem.
- Akkor?
Lassan kinyitottam a szemem, és ránéztem.
- Nem haragszol?
Megráztam a fejem, és elolvadtam azoktól az őszinte szemektől, melyek kíváncsian csillogva figyeltek engem. Elpirultam, ahogy a pillantása hirtelen az arcomról lejjebb csúsztak. Kellemetlenül húztam vissza a melleimre a takarót.
Nem hagyta.
Megfogta a kezem a mozdulat közepén, gyöngéden visszahúzta őket, a takaróval együtt, mely így újra lecsúszott a melleimről. Egy apró csókot adott a tenyeremre, majd rám nézett. Azt hiszem, látta, hogy mennyire kínosan érzem magam.
- Belle… – mondta, és elengedte a kezeim, hogy az arcom után nyúlhasson, amit időközben frusztráltan hajtottam le. – Szeretlek, hallod? – Kérdezte kisfiúsan.
Annyira szívet melengetően jól esett az, hogy ezt mondta – hát még az, ahogy mondta! Bólogatni kezdtem.
- Na hát akkor. Ne érezd magad előttem kínosan. A barátnőm vagy.
A számra önkéntelenül is apró mosoly húzódott, ahogy meghallottam mit mondott. Barátnő…
- Én is szeretlek – mondtam halkan és az alsó ajkamba haraptam.
Tom közelebb hajolt.
- Na azért – óriási mosoly jelent meg az arcán, a fogai csak úgy világítottak a sötétben, aztán még valami féle fura kis kuncogást is hallatott.
Én is elmosolyodtam.
Tom a tarkómra csúsztatta a kezét, finoman magához húzott és megcsókolt.
- Tudod, azért élvezem ezt – mondta pár perc múlva, és a mellkasára vont. Hozzásimultam. Olyan érzésem volt, mintha tökéletesen kiegészítenénk egymást. Valahogy az állam pontosan beleillett a vállainál lévő gödröcskébe, a nyakánál lévő hajlat mintha csak az én arcomhoz lett volna alkotva, mintha a kezei pontosan az én derekamra passzoltak volna.
Talán így is volt. Nem tudom.
- Mit? – Kérdeztem vissza néhány másodperces késéssel.
- Hát ezt az összebújós dolgot. Fasza érzés tartozni valakihez. Neked is ilyen jó, királylány? – Nézett rám egy gyengéd mosollyal.
Bólintottam. Királylány… Az vagyok neki?
Mert nekem ő a herceg.

 
Két évvel később 

Megszólalt a telefon az előszobában.
Felpattantam a kanapéról, hogy minél előbb felvehessem a telefont és hallhassam a hangját.
- Halo? – Szóltam bele lihegve a telefonba, és szinte tudtam, hogy mik fordulhatnak meg a telefonáló fejében, hallva a zihálásom.
- Ugye nem rosszkor hívtalak, édes? – Kérdezte Tom furcsállva, de a végén felnevetett.
- Tudod, hogy nem – mondtam mosolyogva. Úgy is tudja, hogy soha nem lennék képes őt megcsalni. (Sajnos fogalmam sincs arról, hogy ő is így érez-e irántam – úgy értem, hogyha lenne rá alkalma, akkor megcsalna-e.) – Mikor jöttök?
Próbáltam figyelmen kívül hagyni Rosalie kérdő tekintetét, ahogy megállt mellettem és furán méregetett, és Tomra figyelni, meg arra, hogy mit mond.
- Holnap, drágám, holnap – szinte éreztem, hogy a következő mondat valami nagyon, nagyon piszkos lesz. – És én annyira de meg foglak szeretgetni, hogy csak na – kajánul felnevetett.
- Alig várom – leheltem elfúlóan.
- Hiányzom, igaz? – Kérdezte együtt érzően, de szinte hallottam a hangján, hogy kárörvendően vigyorog.
- Te is nekem, cukorfalat – mondtam epésen, jól megnyomva az utolsó szót, de azért a végére nem tudtam elfojtani egy álmodozó mosolyt.
Pár másodperces hallgatás következett.
- Hidd el, bébi, el sem tudod képzelni, milyen szar itt nélküled – mondta végül komolyan, és tudtam, hogy tényleg így is gondolja.
Sóhajtottam egyet.
- Nem akartam elrontani a kedvedet – mondta halkan.
- Nem rontottad el – mondtam hevesen és gyorsan. Talán túl gyorsan, mindenesetre Tom felmordult a vonal túlsó végén, gondolom teljesen átlátott rajtam meg ezen a totál gáz színjátékon, elvégre a hülyének is lejött volna, hogy miért lihegtem, mikor felvettem a telefont meg ezek az olcsó hazugságok… Hogy nem rontotta el a kedvem?
Mert az egy dolog, hogy mindig belém nyilall a fájdalom, akárhányszor meghallom Tom hangját a telefonon – mert tudom, hogy nincs itt mellettem. De az, hogy hallom, hogy ő is rosszul érzi magát – ez már több volt, mint amit elbírtam.
Rosalie, látva az arcomon végbe menő változásokat, hirtelen felém lépett, hogyha esnék, elkapjon. Mostanában valahogy sokszor történt ez meg, ha Tomék nem voltak itthon – persze erről csak is Rosalie és én tudtunk, eszem ágában sem volt elmondani Tomnak, mert amúgy is annyira nehezen ment el itthonról bárhova, valamiért félt engem itthon hagyni (talán attól tartott, hogy megint lelépek, és itt hagyom őt?), hogy inkább haraptam volna le a nyelvem, mint hogy megemlítsem neki ezeket az apró baleseteket. Mindenesetre Rosalie nagyon aggódott értem, és folyton azt hajtogatta, hogy el kéne mondanom Tomnak. Persze én szokásomhoz híven nagyon makacs maradtam.
Tudtam, és Rosalie is tudta, hogy valami nincs rendben, és annyira szívesen elmondtam volna neki, hogy miért viselkedem így, de valahogy nem volt merszem. Abban sem voltam biztos, hogy Tom teljesen elhitte ezt az egészet, hát még Rosalie. Nem akartam beszélni sem róla, bár az nem igaz, hogy főképp nem Rosalieval, mert valahogy amikor Tomék elmentek itthonról stúdiózni, akkor ő volt a családom, a támaszom, a legjobb barátnőm és szinte az anyukám is egy személyben.
De én viszont próbáltam a múltamra egyáltalán nem gondolni, és ha beszélek róla, akkor az emlékek újból rám törtek volna, és azt nem viseltem volna el. Próbáltam mindent kizárni magamból, vagy legalább eltemetni az agyam legmélyebb részére – persze nem sikerült. Vagy legalábbis mostanában már nem. Egyre többször törtek utat a tudatalattimból, valahogy sikerült kijutniuk arról a biztonságos rejtekhelyről, ahova elrejtettem őket, és egyre többször álmodtam velük, egyre többször keltem a saját sikoltozásomra éjszaka, egyre többször kellett lenyugtatnom magam egy-egy ilyen roham után.
Tom természetesen ezekről sem tudott semmit. Sőt, ezeket Rosalie sem sejtette. A szobák hangszigeteltek voltak a lakásban, ezért Rosalie sem hallotta mikor az éjszaka közepén torkom szakadtából üvöltözök, és ez amúgy is csak akkor történt meg, ha Tom nem éjszakázott itthon. De ez, a legnagyobb fájdalmamra, egyre többször történt meg. Meg amúgy is úgy voltam vele, hogy uralom a helyzetet: kevesebbet aludtam, kevesebbet álmodtam, mert azt hittem, hogy ez majd megoldást nyújt a dolgokra; viszont így olyan fáradt voltam, hogy néha úgy éreztem magam, mintha fejbe csaptak volna.
Kezdtem magam úgy érezni, hogy csapdába estem. Mert nem éreztem volna, hogy megbántam, elvégre együtt voltam Tommal, és szerelmes is voltam belé, sőt, majdnem elhiszem, hogy ő is belém; de valamiért a tudatalattim mégis azt próbálta üzenni nekem, hogy mekkora baklövést csináltam.
Tom hangjára újra visszatértem a jelenbe.
- Belle? Hallod, mit mondok?
Kicsit megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Újra pislogni kezdtem, amitől megfájdult a szemem – eddig üveges tekintettel bámultam volna magam elé?
- Itt vagyok, szívem – mondtam rekedt hangon. Kicsit krákogtam, hogy kitisztuljon a hangom.
- Szóval – vett egy mély levegőt -, azt mondtam éppen, hogy kijöhetnétek pár napra Rosalieval ide, együtt lehetnénk egy picit. Nem mondom, hogy van egy csomó időm, de tudod, hogy rád bármikor – fejezte be gyengéden.
Elmosolyodtam.
De nem akartam menni.
Bármikor máskor, esküszöm, gondolkodás nélkül mentem volna.
De most, amióta egy hete elmentek itthonról, azóta valahogy annyi fájdalom van bennem, hogy pár óra nem lenne elég arra, hogy teljesen elrejtsem magamban őket, mint ahogy eddig mindig tettem ilyenkor, viszont most már szinte nincs hely, ahova eldughatnám őket a kíváncsi szemek elől – és Tomnak pontosan ilyen kíváncsi szemei voltak, sőt ismert is engem és egy pillantás elég volt ahhoz, hogy mindent megértsen. De nem akartam azt, hogy neki is fájjon. Nem akartam, hogy magát okolja amiatt, ami velem történik. Még ha nekem fogalmam sincs, hogy mi is az pontosan.
- Tom, én – meghallván a saját hangom, gyorsan megköszörültem, hogy ne legyen annyira ijesztően rekedt -, én mennék, komolyan, de a múltkor is elkértem magam a főnökömtől két hétre, most nem engedne el.
Tom felmordult. Hallottam. De olyan hangosan, hogy a mellettem álló Rosalie is meglepetten kapta fel a fejét, aztán tapintatosan elfordult, mintha nem is hallaná a veszekedésünket.
- Annyiszor mondtam már, hogy nem kell abban a kócerájban…
- Egy négy csillagos étterem – szóltam közbe mérgesen.
- … dolgoznod – meg sem zavarta, hogy megszólaltam! – Mondtam, hogy kifizetem neked az egyetemet. Nem olyan drága.
- Az orvosi egyetemről beszélünk, Tom – még mindig nem zavartatta magát, szinte üvöltött, és a szemem sarkából láttam, hogy Rosalie tétován odébbáll. Gondolom legszívesebben visszament volna a nappaliba, nem akarta egyikünket sem kellemetlen helyzetbe kényszeríteni, de nem akart itt hagyni sem, nehogy megint történjen egy kis baleset.
- Sőt, ha már itt tartunk, ha drága is, asszem meg tudom magamnak engedni, hogy kifizessem a barátnőm egyetemi tandíját… Tudod, akár százszor is végigjárhatnád…
- Nem vagyok a kitartott kurvád, Tom – ezt már bezzeg meghallotta.
Ez volt az első alkalom, hogy káromkodtam.
Tom elhallgatott.
- Rendben. Nem vagy kitartott nő. De attól még segíthetnék neked – mondta keményen.
- Nem kell. Majd itthon találkozunk – leraktam a telefont.
Rosalie, hallva a telefon csapódását, felém fordult.
Azonnal megbántam, hogy letettem a telefont. Tom volt az utolsó ember, akit meg akartam volna bántani ezen az idióta világon.
- Visszahívom – nyúltam rögtön a telefon után, de Rosalie megfogta a kezem.
- Hagyd, kicsit lenyugszotok, mindketten – jelentőségteljesen nézett rám -, aztán megbeszélitek. Biztos van valami féle megoldás.
Néha annyira irigyeltem őket Billel. Valahogy minden olyan hihetetlenül tökéletesnek tűnt körülöttük.
Csak mi ketten, Tom és én nem.

És igazából az ilyen beszólásai ellenére is szinte minden egyes nappal jobban imádtam. Valahogy minden reggel, amikor felébredtem, azt éreztem, hogy ha ezt a napot nélküle kellene eltöltenem, belehalnék. Talán csak az újból rám törő emlékek miatt, de jobban ragaszkodtam hozzá, mint valaha. Mint bárkihez is valaha. És ez nem csak azért volt, mert ő volt az egyetlen, aki még egy kis realitást adott nekem arról, hogy egyszer valóban volt múltam, hogy egyszer több voltam, mint halandó, öregedő ember, hiszen ő az egyetlen, aki tudott erről; hanem önmaga miatt is. Egyszerűen az, ahogy rám nézett, ahogyan viselkedett velem, ahogyan mindentől meg akart óvni engem. Persze ezek a gesztusai nekem mindig máshogyan mutatták őt meg. Ezeket ő mondta. Hogy azért nem mutat be a közönségnek soha, mert félt és nem akarja, hogy bajom essen – nekem mindig úgy tűnt, hogy titkolni akar. Azt hittem, szégyell. És a gondolat, hogy egy nap elhagy, az őrületbe kergetett. Ezért ragaszkodtam hozzá annyira. Ő volt az egyetlen, aki még megmaradt nekem.

Tom valamikor az este folyamán egyszer csak beállított. Kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett az előszobába. Rosalieval már akkor az ajtóhoz indultunk, mikor hallottuk, hogy egy autó megáll a ház előtt. Vasárnap este, fél tizenegykor… nem valami bizalomgerjesztő.
Rosalie, ahogy meglátta a Tom mögött kapkodó Billt, miközben az a bőröndökkel viaskodik, elfutott mellettem és a karjaiba ugrott. Megcsókolták egymást. A szemem sarkából láttam, hogy Bill mögött ott áll Georg és Gustav is, de hogy őszinte legyek, megint alig fogtam fel, mi történik.
Csak néztünk egymásra Tommal, én már kezdtem megint csak színes foltokat látni, mint amikor az ember valamiféle félálomba süllyed, amiről hiába tudod, hogy az a valóság, valahogy csak nem tudod elhinni. Olyasmi ez, mintha kábulatba esnél. Igen, azt hiszem, ehhez hasonlít az, amit akkor éreztem.
- Királylány – sóhajtotta Tom gyengéden és a karjait is kitárta.
Gondolkodás nélkül vetettem közéjük magam.

Jó néhány órával később megint ugyanaz az álom kísértett. Ugyanott álltam, mint azon az estén, a szentjánosbogarak és pillangók között, a leghosszabb ösvény végén, a juhar- és nyírfák között. Csak most senki nem volt ott, teljesen egyedül voltam. Senki nem tartott vissza attól, hogy elkövessem életem legnagyobb és legszebb hibáját.
Sikoltásra keltem. Most már egész gyorsan tudatosult bennem, hogy én vagyok az, nem úgy, mint az első alkalommal. Most már nem valamiféle zavaró ébresztőórának gondoltam, hanem amint meghallottam, szinte kényszerítettem magamat, hogy felébredjek. Nem akartam tovább ott maradni. Abban az álomban. Abban a nyomasztó, sötét, magányos álomban.
Felültem az ágyban, éreztem, hogy csurom víz vagyok. Próbáltam a szemem hozzászoktatni a sötéthez és kivenni valamit a szobából. Nyilvánvaló volt, hogy Tom nincs ott mellettem, nem is éreztem őt, és amúgy sem sikoltottam volna fel akkor, mert mellette valahogy soha nem gyötörnek ezek a rémálmok. Valahogy, azt hiszem, ő befolyásolja ezeket. Úgy értem, amikor ott van, látom, hogy megérte, látom, hogy miért tettem.
Rettegni kezdtem. Mi van, ha most már ő sem elég? Mi lesz akkor, ha majd egyszer ő is itt alszik mellettem, és akkor jön ez rám? Hogy magyarázom meg neki? Pontosabban… mit fogok neki hazudni?
Körbenéztem a szobában, a Hold valamennyire bevilágított, de a félig lehúzott redőny beárnyékolta majdnem az egész szobát. Viszont az ajtó résnyire nyitva volt, és beszűrődött rajta a folyosói lámpa tompa fénye. Észrevettem a padlón játszó fénycsíkot.
És akkor meghallottam őket.
- Tom, beszélned kell vele – Bill mondta ezt, tisztán hallottam.
- De hát mit mondjak neki? „Hé, Belle, tudod, hogy imádlak, de nincsenek mostanában fura dolgaid? Csak mert Rose mondta, hogy néha elájulsz. Kedvtelésből vagy hívjak pszicho dokit?”
Nem voltam képes arra, hogy felkeljek és kimenjek a szobából. Rosalie elárult. Annyira letaglózott ez, hogy nem tudtam magam rávenni arra, hogy erőt gyűjtsek és kitakarjam magam. Arra pedig végképp nem volt erőm, hogy kimenjek a szobából, és szembenézzek velük. Nem csak a fájdalom miatt, amit az okozott, hogy Rosalie cserbenhagyott, hanem már a gondolattól is rosszul lettem, hogy most Tom szemébe kellene néznem. Mert akkor vége lenne mindennek. Rájönne, hogy eddig direkt titkoltam előle mindent. Hogy segítség kell.
Utóbbiban igazat adtam nekik, de szerintem nekem nem pszichológus kellene, hanem Tom. De neki nem is akartam és nem is mertem elmondani ezeket. Egyfelől, tudtam, hogy ő magát okolná, holott ez az egész nem az ő hibája, hanem az enyém, amiért hagytam, hogy azok a fránya emlékek kiszökjenek a titkos kis dobozomból, másodsorban viszont azt is tudtam, hogy Tom mérges is lenne. Nem tudom, nem hiszem, hogy rám, egyszerűen csak magára, amiért hagyta, hogy ez történjen. És amúgy meg igazából nem nagyon tudtam, hogy hogyan reagálna erre az egészre. Nem akartam rá helyezni a felelősséget, mert ez az én dolgom volt, de valahogy azért… mégis jó lett volna megosztani vele a gondjaim. Azt hiszem.
Nem is hallottam, hogy mit beszéltek ezek után, megint kezdtem magam kábultnak érezni, és most a fülem is sípolt. Féltem, hogy megint elájulok. Ha jobban belegondolok, jobban örülnék, ha ez történt volna.
Láttam, ahogy Tom megtámasztja a tenyerét az ajtón, készen arra, hogy bejöjjön, de egy pillanatra még megállt és visszafordult.
Még egy utolsó pillantást vetettem rá, arra a tökéletes arcra, aztán minden erőmet összeszedve kikeltem az ágyból. Ahogy a talpamat leraktam a padlóra, összerezzentem, olyan váratlanul ért a hideg.
Amilyen halkan csak tudtam, befutottam a fürdőbe és behajtottam magam után az ajtót. Kulcsra zártam és rettegve hátráltam pár lépést. Nem is tudom mitől féltem: talán hogy soha többet nem nyílik ki és nem látom majd Tomot? Vagy éppen attól, hogy ő rám töri?
Újra szédülni kezdtem, forgott velem a fürdőszoba, a saját gondolataimat már nem is hallottam, annyira sípolt és zúgott a fülem, ráadásul olyan volt, mintha a szívem is ott dobogna. Éreztem, ahogy a testemből lassan elszáll az erő, rettenetes kimerültség lett rajtam úrrá, és szinte felperzseltem saját magamat, ahogy véletlenül a hasamhoz értem. Tűz forró voltam. Annyi lelkierőm azért még maradt, hogy hátranyúljak és kitapogassam a mosdókagylót. Meg akartam volna kicsit mosni az arcom, de féltem, hogy Tom meghallja a vízcsobogást. Olyan hányinger kerülgetett, hogy nem mertem kinyitni a szemem sem. Óvatosan nekidőltem a WC és mosdó közötti falnak. Ahogy a hűs fal az én forró testemhez simult, máris jobban éreztem magam. Lecsúsztam a fal tövébe, felhúztam a térdeim és próbáltam nem hangosan felzokogni. Átfogtam a kezeimmel a térdeim, a mellkasomhoz húztam őket, de olyan szorosan, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Egyetlen egy dologra tudtam koncentrálni.
Arra a kívánságra, amit ezerszer elmondtam a fejemben, mielőtt hangosan is kiejtettem volna a számon.
- Vigyél haza… Kérlek – suttogtam.

Szikrázó napsütésre ébredtem. Fájt is tőle a szemem eléggé, de nem tudott érdekelni. Hunyorgás nélkül néztem körbe, mindent magamba akartam szívni, a látványt, a színeket, az illatokat, a hangokat… Minden olyan volt, mint amikor legutoljára itt jártam, mintha el sem mentem volna innen két évre. Mintha itt sem hagytam volna az otthonomat.
Eszembe sem jutott, hogy mit jelent az, hogy újra itt vagyok.
Az annyira hiányolt macskaköves úton futottam be, megálltam a nagy arany kilincses ajtó előtt, a hivatalnok szó nélkül engedett be. Beléptem és abban a pillanatban megpillantottam Őt.
Ott állt az ablak előtt és a kedvenc időtöltésének hódolt: az aranykeretes szemüveget forgatta hosszú ujjai között. A napfény meg-megcsillant a szemüvegen.
- Isabelle. Micsoda meglepetés – mondta szórakozottan, és felém fordult. Az arcán megjelent egy játékos mosoly.
Azonnal futni kezdtem és a nyakába ugrottam. Valamire erősen emlékeztetett ez a helyzet, de vagy nem akartam vagy nem is tudtam emlékezni arra, hogy mire. Nem tudom.
- Én is örülök neked – mormolta halkan, kissé szégyenlősen, és még erősebben magához húzott.
Nem érdekelt az, hogy mi fog történni, hogy lent mi lesz, én itt voltam és valamiért furcsán tökéletesen éreztem magam. Olyan… egésznek.
Gyermekien hozzábújtam és a nyakához hajtottam a fejem.
Kissé eltolt magától, a kanapéhoz húzott és beszélgetni kezdtünk.
- Rájöttél, hogy mi volt a feladatod?
Megráztam a fejem.
Türelmes mosoly jelent meg az arcán.
- Tudod, most már elmondhatom neked. Most, hogy már nem mész vissza – állítás volt, nem kérdezte, de azért érdeklődően nézett rám, azt hiszem, meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Megráztam a fejem, jelezve, hogy valóban itt maradok. Vele. Örökre.
Furcsán könnyűnek éreztem magam, miután ezt kimondtam és egy csepp lelkiismeret-furdalás sem volt bennem, amiért ott hagytam őket. És ami a legfurcsább, hogy egyáltalán nem fájt, hogy soha többé nem láthatom életem szerelmét.
- Tehát – fogott bele, és felrakta a szemüvegét az orrára. – A feladatodban nem tévedtél olyan sokat, meg is lepődtem igazából, hogy amikor először megkérdeztem, már akkor is sejtetted. Nem sok angyal tudja ezt megtenni, Isabelle. Sokan először csak találomra segítenek, hátha ráhibáznak. Ezért is sajnáltam, mikor úgy döntöttél, hogy elmész – mondta mosolyogva. – De tudtam, hogy vissza fogsz jönni – felnevetett, és én is elmosolyodtam.
Olyan könnyednek éreztem magam!
- Úgyhogy nem fogsz annyira meglepődni ezen, mint amennyire várná az ember… Az, hogy Billen segíts, nem volt akkora tévedés. Mert rajta is segítened kellett. Bátorítani őt, hogy újra kockáztasson. De a nagyobb falat inkább Rosalie volt.
Meglepődve húztam fel a szemöldököm.
- Eddig valóban nem is gondoltál erre?
Megráztam a fejem.
- Hm, pedig rajta nehezebb volt segíteni. Úgy értem, Billt, aki eleve spontán embernek született – meglepődtem a szóhasználatán -, őt nem kellett annyira támogatni. De Rosalie gyenge volt. Meg kellett tanulnia újra hinni. Önmagában, Billben, és abban, hogy van még olyan, hogy ők.
Alig kaptam a levegőt. Végig ott volt a szemem előtt a megoldás!
- De most komolyan, Isabelle – nézett le rám, és még a szemüvege is az orra közepére csúszott, de nem zavarta. – Hogy nem jöttél eddig rá?
Bevallani neki, hogy eddig még csak gondolni sem mertem az itt töltött 16 évemre, nevetséges volt. Most minden annyira fesztelennek és határtalannak tűnt, magamat is sokkal erősebbnek éreztem, mint bármikor ott lent a Földön. Kétségkívül kellemetlenül éreztem magam, amiért el kellett neki árulnom, hogy eddig annyira gyengének hittem magam, hogy mindent elrejtettem magam elől, a tudatalattim legmélyére, hogy eddig mindent szándékosan titkoltam magam elől.
Jóízűen felnevetett.
- Pedig látod, ha előbb gondolsz erre, megúszhattuk volna ezt a két évet… akár fél évvel is.
Én is felnevettem.
Nem tudom miért, talán azért, mert újra angyal voltam, eltűnt belőlem minden fájdalom, amit egyszer, régen éreztem, és most annyira gondtalannak éreztem magam. Pedig tudtam, hogy néhány embernek mekkora fájdalmat okoztam. De nem érdekelt.
Emlékeztem, mit mondott akkor, mikor utoljára láttuk egymást (és mindketten – vagy legalábbis én biztosan – azt hittük, hogy valóban az az utolsó alkalom).
Elmosolyodott. Mintha olvasna a gondolataimban. Mióta tud ő olvasni a gondolataimban?
- Hát mégis lehetséges? Hogy újra angyal vagyok?
- Isabelle, mindig elfelejted… Elvégre én vagyok az Isten, bármit megtehetek.

Dörömbölni kezdtek az ajtón.
- Belle, nyisd ki! – Szólt be valaki hangosan. A fejem majd szétrobbant ettől. Próbáltam suttogni, hogy mindjárt, de nem ment.
Aztán hirtelen felismertem a hangot.
- Mit keres ő itt? – Nem értettem semmit. Hát Ő is elárult? Előle akartam menekülni, és most megengedte Tomnak, hogy idejöjjön?
Aztán hirtelen… Előle akartam menekülni vagy az az érzés elől, amit kiváltott belőlem? Vagy talán csak a fájdalomtól akartam őt megmenteni, amit okoztam volna neki? Fogalmam sincs.
Kérdőn néztem Rá, hogy ha már úgy is gondolatolvasó, akkor Ő talán átlát ezeken a kusza dolgokon, amik most a fejemben vannak.
De nem volt sehol.
Sőt, semmi sem volt ott, ahol az előbb még beszélgettünk.
Napfény… Csak a hold világított be, a fürdőben nem volt lehúzva a redőny. És Tom dörömbölt az ajtón. Talán aggódott értem.
Csak hallucináltam.
Tudom, hogy soha nem láthatom Őt újra, de mégis, ha lett volna bármire erőm, biztosan felnevettem volna. Minden annyira nyilvánvaló volt. A szóhasználat, a gondolatolvasás, hogy kinevetett, hogy hirtelen újra fent lehetek… De ami a legfontosabb: hogy miért éreztem magam annyira könnyednek, miközben arra gondoltam, hogy Tomot itt hagyom egyedül. Mert elvégre ez soha sem történhetne meg, csak is egy mámoros látomásban.
A WC fölé hajoltam és öklendezni kezdtem.

Pár perc múlva Tom még mindig az ajtón dörömbölt, próbálta betörni, de az ajtó még tartotta magát, szerencsére. Nem akartam, hogy így találjon meg. Testileg-lelkileg a padlón. Magamban elmosolyodtam. Milyen ironikus, milyen igaz!
Először is: szörnyen festettem, mint minden ember hányás után. Kettő: fogat akartam mosni, vagy legalább a számat kiöblíteni. Három: még képtelen lettem volna a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam az előbb történtek miatt, és nem éreztem úgy, hogy egy lázálom magyarázat lenne rájuk. Hogy is képzelhettem azt, még akár egy hallucináció során is, hogy itt hagyom, minden féle lelkiismeret-furdalás nélkül?
De ami még szörnyűbb: az, hogy láttam Őt, igaz, csak egy álom volt, de Ő annyira életszerű volt és annyira valóságosnak tűnt. Kiszökött a tudatalattimból, hogy újabb és újabb fájdalmat okozzon. Hihetetlen, hogy ennyire emlékeztem rá: még a szeme körül meghúzódó ráncokat is megszámolhattam volna, biztosan ugyanannyi lett volna, mint amennyi valójában van neki.
Átfontam a mellkasomon a karom, nehogy teljesen szétessek. Nem engedhettem meg magamnak. Tom nem sokára bejut, és tényleg nem akarom, hogy így meglásson. Próbáltam levegőt venni, de valamiért a tüdőm nem engedelmeskedett teljesen. Olyan érzésem volt, mintha a tüdőm a víz alatt lenne, és habár a számon át kapok levegőt és oxigén is jut a tüdőmbe, de nem teljesen töltődik fel. Valamiféle fura nyomás nehezedett a mellkasomra.
Erőt vettem magamon, az egyik kezemet felnyújtottam, és megmarkoltam a mosdókagyló szélét. Szinte láttam, ahogy az ujjbegyeim elfehérednek. A másik kezemet továbbra is magam előtt tartottam, nem csak mert így valahogy olyan volt, mintha erővel össze tudnám tartani magam, de segített leküzdeni az újra feltörő hányingert is.
Újra jól megkapaszkodtam a mosdókagylóban és felhúztam magam. Nem mertem belenézni a tükörbe, mert féltem, hogy újból elájulok. Lassan elengedtem a mellkasom, mivel szükségem volt a másik kezemre, mert úgy éreztem magam, ha nem fogódzkodok, akkor újra a földre zuhanok. Féltem egy kicsit, hogy amint elengedem a mellkasom, újra kibírhatatlan fájdalom jár majd át. De nem így történt, habár óriási kínok voltak bennem, de ezek semmik voltak ahhoz képest, amit eddig átéltem. Megnyitottam a hideg vizes csapot. Kicsit meglocsoltam az arcom, hogy felfrissüljek, és abban a pillanatban kirázott a hideg. Óvatosan a homlokomra tettem a tenyerem, hogy megnézzem, mennyi lehet a lázam, de abban a pillanatban el is rántottam a kezem – szinte égette a homlokomat a hideg vizes bőröm. Megnyitottam a meleg vizet is, és kiöblítettem a számat is.
Pár másodperc múlva, mikor az arcomról már csöpögött a víz, annyira locsoltam magam, végre kicsit alábbhagyott a szédülés, a fülzúgás és a sípolás is. Nem mondanám, hogy rendesen kaptam levegőt is, de az maga lett volna a csoda. Mivel végre csillapodott a hangzavar a fejemben, meghallottam a többieket az ajtó előtt beszélni. Bill, azt hiszem, akkor futott be a szobába.
- Tessék Tom, itt a csavarhúzó.
- Kösz – morogta hangosan.
- Nem értem, miért nem töröd be – mondta Bill, és hallottam, ahogy egyszerre két csavarhúzó kezd dolgozni az ajtókilincsen.
- Nem akarom őt megijeszteni.
Magamban újra elmosolyodtam, aztán éreztem, hogy tényleg az utolsó energia takarékaimat használom fel, úgyhogy lassan elvettem az egyik kezem a mosdóról (meglepődve vettem észre, hogy a vér újra elkezdett benne áramlani), aztán lecsúsztam a fal tövébe, végül a másik kezem is mellém esett.
Majdnem megint hányni kezdtem.

De Tom bejött a fürdőbe. Rémülten pillantott rám, és ahogy meglátta, hogy nézek ki, hátra szólt valamit Rose-nak és Billnek. Ők gyorsan elmentek, nem tudom hova, Tom pedig bejött, leült mellém és magához húzott. Valahogy olyan hűvös volt a teste (talán csak az én lázas testem mellett), de ahogy éreztem a kezeit a derekamon, nem csak az összes testi, de lelki tünetem is enyhülni kezdett.
Még mindig nem tudtam a szemébe nézni, de már nem fájt annyira, hogy Őt nem láthatom többé, hogy soha többet Mona és Chris, mert közben tudtam, hogy itt van nekem Tom.
- Jó ég, Belle. Annyira megijesztesz. Jól vagy? – Egy picit eltartott magától, hogy lássa az arcom. – Hülye, dehogy van jól – válaszolt saját magának. – Ugye tudod, hogy nem élném túl, ha történne veled valami?
Elmosolyodtam, és bólintottam egy aprót.
Puszit adott a homlokomra. Még szerencse, hogy kicsit lehűtöttem magam, így nem ijedt meg azonnal, és ment Rosalie-ért, hogy azonnal hozzon nekem valami lázcsillapítót; ehelyett itt maradt velem, és még jobban magához húzott.
- Szeretlek, királylány – mondta gyermekien.
Nekem pedig azonnal elszállt minden kétségem; tudtam, hogy nem mondaná ezt, ha nem így lenne.
- Régebben egyszer megkérdezted, hogy miért nem akartam komoly kapcsolatot – mondta elmélázva, rám nézett egy pillanatra, aztán újra a plafon felé fordult. Érdeklődve néztem fel rá. – Féltettem őket. Magamtól. – Rám nézett és elvigyorodott. – Ahogy látom, okkal.
Én is elmosolyodtam és a nyakához bújtam.
- Erős kislány vagyok.
Felnevetett, óvatosan hátradöntött és megcsókolt.