Már percek óta figyelem. Szorosan összehúzta magán a pokrócot, egy pár szem pattogatott kukoricát szorongat a kezében, s néha megremeg. Szabad kezével szemét takarja, de közben ujjai közt résnyi távolság van.
- Komolyan Candy...
Hangomra torkából sikoly tört fel, felugrott a kanapéról - leborítva ezzel a tálat, melynek tartalma azonnal bevonta a padlószőnyeget.
A látványtól nevetnem kellett.
- Nem vicces Jane. Halálra rémisztettél - rivallt rám.
- Nem tudom, miért nézel egyedül, sötétben horror filmet, ha nem bírod - mondtam gúnyosan, majd a kanapéról felvettem a kapcsolót, s leállítottam.
- De hisz én bírom. Csak te... te mindig hang nélkül járkálsz...
- Hát persze... - mosolyogtam rá fejcsóválva.
Candy elfordult nővérétől, majd leguggolt s elkezdte feltakarítani a kukoricát.
- Segítek - hajoltam le hozzá.
- Köszi.
Némán szedegettük fel, majd Candy kivitte a konyhába, s két pohár kólával tért vissza.
- Megnézzük együtt? - ült le mellém.
- Lemaradtam az elejéről.
- Tíz perce nézhetem. Visszatekerem neked.
- Jólvan - mosolyogtam.
Befészkeltük magunkat a pokróc alá, s együtt rettegtünk.

- Ez borzalmasan félelmetes volt - kapcsolta ki a lejátszót Candy.
- Annyira nem is. Bár mondjuk az elején mikor állt, és ráment a sav és lebomlott...
- Fújj. Jane, hagy abba, kérlek - fintorgott.
- Jó, bocsi.
- Egyébként - ivott bele poharába - mi volt a meghallgatáson? - kíváncsiskodott.
- Ne is mond... - hajtottam le a fejem. - Szörnyen sikerült. Olyan lámpalázas lettem, hogy az összes hang félrement, amit ki bírtam nyögni...
- Jaj. Úgy sajnálom - ölelt át.
- Ne is beszéljünk erről. Majd talán máskor összejön - álltam fel. - Most lezuhanyozom és lefekszem. Jó éjt cukorlány - pusziltam homlokon húgomat, majd megindultam a fürdőszoba felé.
- Neked is.

Éjfél körül hatalmas vihar támadt. Dörgött és villámlott. A redőny hangos csattanással lendült újra s újra az ablakkeretnek, és a függöny is szellemként táncolt a szél hatására.
Dühösen keltem ki az ágyból, s zártam be az ablakot. Majd visszafeküdtem és arrébbrugdaltam a takarómat.
- Jane - nyílt óvatosan a szobám ajtaja.
- Candy. Gyere.
- Nagyon félek. Veled aludhatok? - nézett rám kérlelően.
- Hát persze - csúsztam odébb az ágyamon.
- Köszi - feküdt le mellém. - Bekapcsolod a tévét?
A távirányító után nyúltam, majd be is kapcsoltam.
- Húha. Tokio Hotel.
- Elég tehetségesek... Bár nem igazán tetszik a zenéjük... - mondtam.
- Lefogadom, hogy még csak a klipes dalaikat hallottad - nézett rám Candy.
- Annyi elég is volt...
- Beállítod, hogy magától kikapcsoljon? - váltott témát.
- Be.

Másnap reggel korán elmentem otthonról. Két meghallgatás várt rám, s reméltem sikerrel járok.
Egy hosszas várakozás után kerültem sorra az első helyen.
- Jónapot.
- Jónapot. Jane Schwarz-nak hívnak.
- Mit énekel?
- Tears For Fears - Mad World.
- Akkor halljuk.
S megint ugyan az történt.... Egy árva hang nem hagytam el torkomat, szédültem, s alig kaptam levegőt.
Könnyeimmel küszködve rohantam ki a teremből, s keservesen nyugtáztam... Sosem sikerül legyőzni a lámpalázamat....

- Ne sírj - nyújtott felém egy zsebkendőt.
Szipogva néztem fel rá, s lassan elvettem tőle.
- Énis lámpalázas voltam - kezdett mesélni. - Egy ideig csakis úgy tudtam közönség előtt énekelni, ha sötét volt - mosolyodott el.
Érdeklődve figyeltem.
- De aztán sikerült legyőznöm. Sztár akarok lenni, és ez csak akkor lehetséges, ha elég bátor vagyok - mosolyodott el halványan.
- Nekem sose sikerül majd.
- Dehogynem. Kitartás - mondta vidáman. - Egyébként Darina vagyok.
- Jane - fogtam vele kezet.