10.
... 2011.06.22. 13:37
A munkaidőm lejárta után átvettem az utcai cipőm, összepakoltam a táskámat és elindultam haza. Otthon gyorsan összedobtam egy ebédet, és mikor az elkészült mehettem is Nicoért az óvodába.
- Szia Nico! – köszöntöm neki a kerítésnél végig sétálva, mivel kint játszottak az udvaron.
A hangomra azonnal felkapta a fejét és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Anya! – kiáltotta el magát és eldobva minden kezében lévő játékot szaladni kezdett a kapu felé, pont oda ért mikor becsuktam magam mögött.
- Szia – kaptam fel és pusziltam meg többször is.
- Szia – ölelte át a nyakam.
- Remélem jó voltál.
- Mint a kisangyal – nézett fel rám csillogó szemekkel, azokról a szemekről rögtön az apja jutott eszembe – mi a baj anya? Miért vagy szomorú? – fogta meg a kezem miután letettem.
- Nem vagyok szomorú kicsim – mosolyodtam el.
- Akkor jó – húzódott mosolyra kicsi duzzadt ajkai, majd beszaladt az épületbe átöltözni.
- Meg van a macid? – guggoltam le elé segítőkezet nyújtva.
- Meg, itt van a zsákomban.
- Rendben.
Átöltöztettem majd megfogva a maciját mindenkitől elköszöntünk és elindultunk a park felé.
- Biztos nem akarsz átöltözni előtte?
- Biztos – bólintott egy nagyot.
- Hát jól van – mosolyodtam el rajta, majd bekanyarodtam a park felé.
Odaérve leparkoltam és leállítva a motort kiszálltam s kisegítettem Nicot is akinek, ahogy földet ért a lába már is futott a játszótérre.
Gondosan bezártam az autót és utána mentem. Letakarítottam egy padot és ráülve figyeltem, ahogy önfeledten élvezi a gyerekkorát.
- Szia Sofie – ült le mellém Katrin.
- Katrin, szia – öleltem meg – jó rég nem találkoztunk.
- Sok a meló – sóhajtott fel – de te sem panaszkodhatsz.
- Imádok divattervező lenni.
- Elhiszem, mindig is szépen rajzoltál. Nico jó nagyot nőtt – fordult a falevelek között futkorászó kisfiú felé.
- Hát igen.
- Egyre jobban hasonlít az apjára.
- Ne is mond, még a nézése is ugyan olyan, főleg ha el akar érni valamit – nevetve - ő is a szemével hat az emberekre.
- Ugyan olyan szívtörő lesz, mint az apja – csóválta meg a fejét, majd elnevette magát.
- Hát csak nem – ráncoltam össze a homlokom – nem tanítom arra. Úristen, még csak most született, de hamarosan 5 éves lesz.
- Bizony, gyorsan telik az idő. Találkoztál Tommal az óta?
- Nem – néztem Nico felé – de holnaptól ők lesznek a munkám.
- Nem értem – értetlenkedett.
- Hamarosan indul az új turnéjuk és a céget választották ki arra, hogy megtervezze a fellépő ruhájukat. Ma hívatott be az irodájába a főnök és mikor megtudta, hogy ismerem őket rögtön rám bízta őket.
- Jaj.
- Jaj, bizony – sóhajtottam fel – Bill örülni fog, de Tom?
- Nem haraggal váltatok el, nem?
- Sehogy sem váltunk el, nem láttam azóta mióta tudja, hogy fia van.
- Az komoly! És fel sem hívott, hogy mi van vele, vagy veled? Nem küld gyerektartást, semmi pénzt? – háborodott fel barátnőm.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Hogy az isten verje meg azt a pasit – mérgelődött – én bírósághoz fordulnék – tette karba a kezét.
- Jaj, Katrin, nem akarom ellenünk uszítani.
- Dehogy uszítanád. Az ő fia is, segítsen a neveltetésében, ha már nincs veletek.
- Nem is várom el, hogy velünk legyen. Nem várok én tőle semmit, nélküle is jól megvagyunk.
- Hát igen, Jürgen ott van neked – vonogatta pimaszul a szemöldökét.
- Jaj, hagyd már – löktem meg nevetve – Jürgen és köztem nincs semmi.
- Csak egy kis szex egy kis randi…
- Hé!
- Most mi van? Lefeküdtetek, tehát van köztetek valami.
- Sokat ittunk…
- Na persze – vonta fel az egyik szemöldökét és nézett rám úgy, hogy érzékeltesse: nem vagyok hülye kicsi csibe.
Nevetve ráztam meg a fejem és néztem Nico felé, aki egy kutyával játszott.
- Na, annak nem örülök – álltam fel azonnal és indultam volna el, de amint megláttam a kutya gazdáját lefagytam. Tom volt az – Katy, én menten elájulok.
- Miért mi van? – nézett oda ő is – oh, hoppá. Szerinted észreveszi, hogy ő a fia?
- Reménykedem benne, hogy nem. Hiszen ő egy pasi, nem veszi észre az ilyet – ültem vissza és figyeltem az ott történő dolgokat.
Nico nevetve hagyta, hogy a kutya nyaldossa az arcát és játsszon vele, simogatta és dögönyözte az állatot addig, míg fel nem bukkant a kutya gazdája.
- Szia, kishaver – köszönt rá Tom.
- Csókolom – köszönt vissza illedelmesen.
- Látom, Lady kedvel téged – guggolt le mosolyogva a kisfiúhoz.
- Úgy hívják, hogy Lady?
- Igen, tetszik?
- Nagyon – bólogatott – nagyon szép kutyus, én is szeretnék egyet, de anyukám azt mondja, még kicsi vagyok hozzá.
- Egy állathoz sosem lehet kicsi valaki. Egyszer biztos lesz neked is kutyád.
- Olyan aranyos – nevetett azon, ahogy az orrával bökdöste az arcát a kutya.
Tom csak mosolyogva figyelte a kisfiút, és nem tudta hova tenni azt, hogy honnan olyan ismerős neki a gyermek.
|