|
11.
... 2011.06.24. 12:35
Reggel túl korainak véltem az ágyam folytonos besüppedését és furcsának Nico kiáltozásait, szinte még fel sem fogtam mikor elkezdte rángatni kifele a kezem.
- Nico… - nyögtem álmosan.
- Anya, anya! Gyere gyorsan, gyere már! –rángatott tovább.
- Mi történt? – ültem fel ásítva.
- Gyere már! – mászott le az ágyról és kisietett a szobából.
Értetlenül néztem a fiam után, majd kikelve az ágyból magamra kanyarítottam a köntösöm és a mamuszomba bele bújva kimentem a folyosóra.
- Nico.
- Nézd anya, nézd! – ugrált a folyosó végén lévő nagy ablaknál.
- Mi az? – mentem oda hozzá, de mikor kinéztem a szavam elakadt, az egész tájat vastagon ellepte az első hó.
- Esett a hó! Esett a hó! – ugrándozott kiabálva majd nagy lendülettel elindult lefelé.
- Te meg hova készülsz? – kaptam el a lépcső tetején.
- Menjünk ki, kérlek anya! – nézett rám hatalmas nagy barna szemeivel.
- Jaj, nekem – nyomtam a homlokomnak a tenyerem – kicsim, hamarosan ovi nekem meg munka. Majd ha hazajöttünk, jó?
- Anya! – könyörgött tovább.
- Nico.
- Kérlek!
Ilyenkor mindig utáltam, hogy Tom az apja, hogy az istenbe örökölhette el ennyire ezt a nézést? Próbáltam, de nem tudtam nemet mondani tovább.
- Jó – sóhajtottam fel – de előbb reggeli, fog mosás, felöltözés.
Erre ő felsikítva rohant be a szobájába öltözni.
- Hé! – szóltam rá mikor beléptem a szobájába ugyan is minden ruhája szét volt dobálva – állj – fogtam le – ezt szépen visszapakolod, addig sehova.
- De anya!
- Nico.
Sértődötten csettegett és kezdte el visszapakolni a ruháit, nem valami szépen, de tudtam, hogy így legalább megtanulja, hogy nem szabad szét dobálni a ruhákat, majd délután, ha haza jöttem szépen visszahajtogatom őket.
Amíg ő pakolt én megmosakodtam, felöltöztem és összedobtam egy kis gabonapelyhet reggelinek.
- Kész vagy? – szóltam fel az emeletre a lépcső aljáról.
- Kész – sietett le.
- Biztos? Felmehetek megnézni?
- Jaj, anya! – csattant fel.
- Csak viccelek – nevettem ki, imádtam mikor teljesen behisztizik.
Csúnyán nézve kinyújtotta rám a nyelvét mire válaszként enyhén szájon csaptam.
- Bocsánat – hajtotta le a fejét.
- Nem szabad nyújtogatni a nyelved, szokj le erről. Hol tanulod ezt? – ültettem fel a székre.
- Markus csinálja mindig – kezdte el bekanalazni a kis golyócskákat.
- Akkor mond meg neki, hogy ez csúnya dolog.
- Rendben anyu.
Mosolyogva néztem, ahogy eszik egyszerűen nem tudtam betelni a szépségével, annyira gyönyörű kisfiú volt, hogy ezt elmondani nem tudtam volna. Végül én is neki láttam a reggelinek és azután pedig Nico nagy örömére végre kimentünk a kertbe játszani.
Hóembert építettünk, hó angyalkákat csináltunk, kergetőztünk jót szórakoztunk, végül a bent csörgő telefonom jutatta eszembe, hogy ma munka van. Ijedten szaladtam be – persze kint levettem a hótaposóm, - és emeltem a fülemhez.
- Igen?
- Sofie, hol vagy? A főnök tajtékzik, a banda tagjai már itt vannak. – szólt bele Sabrine. Szinte azonnal a fali órára néztem, ami háromnegyed kilencet mutatott.
- Úristen! Azonnal megyek, szia – lecsaptam a telefont, szóltam Niconak – aki persze marhára nem akart bejönni, de ráförmedtem így azonnal cselekedett – átöltöztünk és iszonyatosan gyors tempóba vittem el az oviba és utána mentem a céghez.
Felrohantam az emeletre ahol Sabrine-vel találkoztam szembe.
- Szia, hova menjek? – kérdeztem kifulladva.
- Az irodádban várnak, fújd ki magad – kezdett el legyezni a mappával.
- Basszus, nem gondoltam volna, hogy Nicoval így elrepül az idő.
- Örült a hónak, igaz?
- Nagyon – mosolyodtam el – na, megyek, köszi, szépen. Kérlek, egy kávét hozzál be nekem, a fiúk kértek már valamit?
- Igen – bólintott.
- Rendben – feleltem és már meg is indultam az irodám felé. Még az ajtó előtt megigazítottam magam, fújtam egyet végül lenyomtam a kilincset és beléptem.
Mind a négy fiú, nekem háttal ült a nekik kitett fotelekben és beszélgettek.
- Hol az istenben van már az a nő? – dühöngött Tom, erre vigyorra húzódott a szám.
- Jó reggelt – szólaltam meg, tudtam, hogy Tom azonnal kővé dermedt a hangom hallatán.
- Sofie? – pattant fel Bill – te jó ég, te leszel a tervezőnk? – az ezer wattos vigyorát egy jobb egyenessel sem lehetett volna eltörölni.
- Hát ezek szerint – nevettem el magam – szia – öleltem magamhoz szorosan – de hiányoztál már – pusziltam meg.
- Te is nekem, úristen! Jobban nézel ki, mint 5 éve – mért végig.
- Köszönöm – nevetve.
- Jó újra látni – ölelt meg Georg és Gustav is.
- Titeket is, jó ég több mint 5 éve nem találkoztunk.
- Gratulálunk a fiadhoz – mosolygott rám Gustav, de valahogy én kicsit megfagytam. Tom csöndesen állt hátul és csak intett egyet én pedig biccentve köszöntem neki.
- Köszönöm – vettem erőt magamon és erőszakoltam fel egy mosolyt – miatta késtem, amiért elnézést kérek – kerültem meg az asztalt és ültem le a székembe.
- Miért, mit csinált? – vált kíváncsivá Bill, aminek nem nagyon örültem, nem akartam Tom előtt Nicoról beszélni.
- Már fél 7-kor az ágyamon ugrált, hogy menjek gyorsan, mert esett a hó – mosolyogva.
- Jaj de édes lehetett – ernyedt el kissé a fotelben csillogó szemekkel.
- Minden gyerek szereti a havat – Georg – mennyi idős is?
- 4 éves – mosolyogtam rá, de félszemmel Tomot néztem, aki zavartan a könyves polcon lévő virágot fixírozta.
- És? Mi volt utána? – kérdezett tovább Bill.
- Pizsamában akart kimenni, akkora lendülettel indult el, hogy alig bírtam megfogni a lépcső tetején – nevetve – aztán elküldtem öltözni, persze ő feltúrta az egész szekrényt.
- Pont, mint Tom – nevetett fel Bill, mire testvére ránézett.
- Bill, kérlek.
- Tényleg, bocs. – nézett rá öccse.
- Hát ő… - nagyon kínosan éreztem magam, ezért elkezdtem rendezni az előttem lévő papírokat – térjünk át a munkára.
- Rendben – felelték kórusban.
A megbeszélés másfél órába telt, megbeszéltünk minden fontos dolgot, én feljegyeztem mindent ők meg elmagyarázták.
Tom tekintetét végig éreztem magamon, ami kissé zavart és próbáltam nem zavarba jönni, végig csak Bill-el tartottam a szemkontaktust, mivel a másik két fiú inkább csöndben bólogatott, néha bele-bele szóltak valamit, de Tom… egész végig alig megmozdulva engem nézett, tudtam, hogy az arcom elemzi, hogy hasonlítgatja a régi énemhez. Nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy sem. De a szívem még is repesett a boldogságtól, hiszen újra a közelembe került, újra láthattam őt. Éreztem, hogy az iránta érzett szerelmem újra lángra kapott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
