Aznap nagyon későn értem haza, így még délután felhívtam a szüleimet, hogy Nico had aludjon náluk. Mikor beléptem a házba hatalmas döbbenet terült szét az arcomon.

Az egész lakás gyertyafényben úszott és rózsaszirmokból kis ösvény volt kialakítva, levettem a csizmám és a kabátom majd a szirmokon elindultam nappaliba, ahol az étkező asztal gyönyörűen meg volt terítve, itt-ott rózsaszirmok és két hosszú gyertya. Rögtön az jutott eszembe, hogy talán Tom tette, az arcomon hatalmas mosoly jelent meg, de azonnal el is tűnt mikor megláttam Jürgent kilépni a konyhából.

-          Jürgen? – nyögtem ki a nevét

-          Szia, kedvesem – lépett elém s csókkal üdvözölt.

-          Te… mit csinálsz itt?

-          Gondoltam megleplek egy kicsit, örülsz? – lépett mögém és karolt át.

Mi van? Teljesen értetlenül néztem a megterített asztalra.

-          Igen, persze, hogy örülök – erőltettem magamra egy mosolyt – nagyon szép.

-          Akkor ideje vacsorázni – tolt lassan az asztal felé, majd udvariasan kihúzta a székem és miután helyet foglaltam be is tolt s ő is leült velem szembe.

-          Te főzted?

-          Mindent – bólintott – a legjobbat akartam, és remélem sikerült is.

-          Biztos – erőltettem magamra még egy mosolyt – jó étvágyat – emeltem fel a teli boros poharam, amit ő viszonzott s neki láttunk vacsorázni.

Végig forgott az agyam, mi a fenét akar ezzel? Hiszen nincs szülinapom, semmi ilyesmi. de nem sokáig kellett várnom a válaszra, ugyan is a vacsora után felállt és odalépve mellém maga felé fordított székestől.

-          Sofie… - szólalt meg majd letérdelt.

Úristen!

-          Igen? – kérdeztem visszafojtott hangon és azt hittem szörnyet halok mikor megláttam a kezében a kis bársony dobozt.

-          Tudom, hogy igazából nem járunk, de azon a gyönyörű estén bevallottam neked az érzéseim és te is ugyan így tettél.

Mi van?

-          Szeretlek, és szeretném, ha a feleségem lennél – felnyitotta a kis dobozt és előbukkant egy csodaszép köves gyűrű- hozzám jössz?

-          Jürgen…

-          Tudom, hogy gyors, de félek, ha nem cselekszem, elveszítelek.

-          Én…

-          Leszel a feleségem Sofie?

Nico… Nico… szüksége van egy apára.

-          Igen – feleltem.

-          Komolyan?

-          Leszek a feleséged – mosolyodtam el halványan, de ez nem szívből jött.

Kivette a gyűrűt és az ujjamra húzva megcsókolt.

Másnap reggel mikor felkeltem Jürgen feküdt mellettem, nagyot sóhajtva álltam fel és mentem el a fürdőszobába, hogy elkészítsem magam a munkára. Percekig csak néztem az ujjamon csillogó jegygyűrűmet, ami csodaszép volt, de nem attól kaptam akitől én szerettem volna. A sírás fojtogatta a torkom, úgy éreztem, hogy elárultam Tomot, hogy megcsaltam őt. De ez nem így volt, hiszen ő hagyott cserben a fiát és engem is.

Felöltözve gyorsan megittam a reggeli kávém és megreggelizve elindultam a céghez.

-          Jó reggelt – köszöntem Sabrinenek.

-          Jó reggelt kisasszony.

-          Van valami számomra?

-          Nincs, kér egy kávét?

-          Jó erőset – sóhajtottam fel s elfoglaltam a székem.

-          Talán valami baj van?

-          Baj? Hát… nem tudom, hogy az-e – dőltem hátra.

-          Elmondja?

-          Megkérték a kezem.

-          De hát ez csodás – örült meg – gratulálok kisasszony.

-          Köszönöm…

-          Nem is örül neki?

-          Ez kicsit bonyolult Sabrine…

-          Értem, nem is zavarom, már is készítem a kávéját – felelte s kilépett az irodából.

Csak néztem magam elé, de végül erőt véve magamon neki álltam a papír munkának. Idő közben megjött a kávém is, amit szinte egy húzásra megittam. Nem tudtam koncentrálni… csak néztem magam előtt a papírt, majd a tollam, kicsit megbillentettem a kezem így láthatóvá vált a gyűrű is. Képtelen voltam felfogni, hogy egy olyan férfihez készülök hozzá menni, akit nem is szeretek. De milyen vallomásról beszélt? Olyat mondtam volna, amit nem gondoltam komolyan?

Elkezdett pityegni a kis hangszóróm, így megnyomva a piros gombot közelebb hajoltam hozzá.

-          Igen Sabrine?

-          Egy úr kíván önnel beszélni.

-          Engedd be, kérlek – mondtam, s elengedve a gombot felállva összeraktam a papírokat.

Csak akkor emeltem fel a tekintetem mikor már jóval előtte hallottam az ajtó csukódását.

Tom állt az asztalom előtt, halvány fél mosollyal az arcán, ahogy megláttam rögtön elrejtettem észrevétlenül a gyűrűs ujjam.

-          Szia – köszönt rám.

-          Szia – feleltem zavartan.

Miért büntet így az élet?

-          Zavarlak?

-          Nem, dehogy – ültem vissza – mi járatban vagy?

-          Hát… - foglalt ő is helyet – Bill küldött, hogy adjam át ezeket – nyújtott felém egy sárga mappát.

-          Mi az? – vontam fel a szemöldököm s átvéve kinyitottam – tervek?

-          Igen, tervezett magának pár koncert ruhát, arra kér, nézd át őket, és ha kell, ebből vegyél ötletet.

-          Rendben, köszönöm – csuktam össze a mappát – még valami?

Mikor rá emeltem a tekintetem, ő csak megdermedve nézett valamit, követtem a tekintetének vonalát s rájöttem, hogy a gyűrűt láthatóan hagytam. Jaj, ne.

-          Csak nem esküvő lesz? – olyan hírtelen változott át a hangneme, hogy alig hittem a fülemnek.

-          Hát… - néztem a gyűrűre – de igen, az lesz.

-          Nocsak, tegnap még nem volt az ujjadon.

-          Este történt a leánykérés – feleltem – de nem hiszem, hogy sok közöd van hozzá.

-          A fiam anyja vagy.

-          A fiad? – cinikusan – a fiadról hallani sem akarsz, 5 évig nem jelentkeztél, nem csináltál semmit, hogy meg tudd, hogy van.

-          Érdekelt… - motyogta.

-          Akkor miért nem jelentkeztél? Vagy hívtál? Hm?

Nem felelt.

-          Mind egy is, Niconak nincs apja – álltam fel.

-          Mi az, hogy nincs? – pattant fel felháborodva.

-          Úgy ahogy mondom.

-          Én vagyok az apja!

-          Nem Tom, nem vagy az – kerültem meg az asztalt, hogy kinyissam neki az ajtót, de ő karon ragadott és maga felé fordított – eressz el.

-          Miért teszed ezt, hm?

-          Nem csinálok semmit, hozzá megyek Jürgenhez, mert Niconak szüksége van egy apára, mert a vérszerinti apja nem foglalkozik vele – súgtam szinte a szájába mérgesen s kirántva a karom kinyitottam az ajtót, ő csak nézett rám dühösen, majd kisietett az irodából. Becsuktam az ajtót és az arcomat a tenyerembe temetve sírni kezdtem, elvesztettem. Végleg elvesztettem.