13.
... 2011.06.27. 14:15
Belépve a házba Nico rohant oda hozzám és ölelte át lábaim, felkapva őt öleltem magamhoz és nyomtam az arcára puszit.
- Szia, kicsim.
- Szia, anya, Jürgen azt mondta, hogy ő lesz az apukám – nézett rám nagy barna szemeivel.
- Tessék?
- Azt mondtad van apukám, csak nincs velünk.
- Ez igaz is, Jürgen csak a nevelőapukád lesz.
- Az mit jelent?
Letettem és levetkőztem.
- Azt, hogy ő fog felnevelni, tudod… - emeltem fel s a nappaliban leültünk a kanapéra – Jürgen megkérte a kezem, hozzá megyek feleségül.
- Aha – bólogatott, de tudtam, hogy még kicsi ahhoz, hogy megértse ezt az egészet.
- Na, menj játszani – pusziltam meg s letettem az ölemből.
- Oké anya - és már fel is szaladt az emeletre.
Tomot érdekli Nico, hiszen azt mondta, hogy a fiam.
Akkor miért nem keresett fel eddig? Miért nem jött meglátogatni őt?
Felálltam és bementem a konyhába, hogy csináljak valami vacsorának valót.
Egyszer csak kopogtak, szitkozódva tettem le a kést és töröltem meg a kezem majd az ajtóhoz lépve kinyitottam azt. Megdöbbenve néztem az előttem álló személyt, akinek arcát egy hatalmas csokor takarta.
- Hello – köszöntem kicsit értetlenül.
- Szia – emelte el az arca elől a csokrot.
- Tom?
- Sajnálom, ahogy beszéltem veled az irodában délelőtt.
- Végülis volt benne igazság.
- Ezt neked hoztam – nyújtotta át a csokrot.
- Köszönöm – fogadtam el mosolyogva – bejössz? – kérdeztem rá bizonytalanul.
- Nem akarok zavarni…
- Jürgen nincs itt – feleltem.
- Nincs?
- Gyere be.
Megfordultam és elindultam egy váza után. Tom belépett az ajtón és maga után becsukva az ajtót felakasztotta a kabátját és kibújt a cipőjéből is.
- Kész is – tettem le az asztalra a vázástól a virágot.
Zavartan nézelődött és kíváncsian tekingetett az emelet felé, muszáj volt mosolyognom rajta.
- Nico! – szóltam fel az emeletre.
Tom kicsit mintha megijedt volna, tekintetét újra az emelet felé emelte s mikor megpillantotta a kisfiút lefelé lépdelve a lépcsőn megdöbbent. Ugyan az a kisfiú, aki a játszótéren volt – gondolta magában.
- Igen anya? – nézett rám mikor leért.
- Vendégünk van.
Nico Tomra emelte a tekintetét és arcán nagy mosoly jelent meg.
- A kutyás bácsi! – szaladt oda a meglepődött Tomhoz – nem hoztad el a kutyusodat?
- Hát… most otthon hagytam – nyögte ki még mindig teljesen ledöbbenve.
- Kicsim – szóltam oda Niconak.
- Hm? – fordult felém csillogó szemekkel.
- Őt Tomnak hívják és… ő az apukád.
Gyors lettem volna? Lehet Tom még nem akarta azt, hogy Nico megtudja az igazat?
- Ő, az apukám? – nézett fel hatalmas szemekkel a kisfiú.
- Hát… az lennék – felelte halvány mosollyal Tom.
- Akkor anya nem lesz Jürgen barátnője?
- De igen – guggolt le hozzá Tom – anya és Jürgen össze fognak házasodni.
- De hát… most itt vagy, akkor te és anya szeretitek egymást, nem?
Ez kezdett egyre kínosabbá válni.
- Kicsim, majd ha nagy leszel megérted – szóltam közbe én is.
- Bonyolult ezt a te kicsi fejednek még – mosolygott rá Tom.
- Maradsz vacsorára? – tettem fel a kérdést Tom számára.
- Igazán nem akarok zavarni.
- Maradj itt – fogta meg a kezét Nico – kérlek apa.
Azt hittem elsírom magam és tudtam, hogy Tom szíve is ellágyult. Mosolyogva néztem Nicot, majd Tom felemelve megölelte őt, olyan gyönyörű pillanat volt.
- Maradok – mosolygott rá Nicora, majd rám is.
Én pedig viszonozva azt, visszamentem a konyhába folytatni a vacsorát. Hallottam, ahogy kint játszanak egymással, Nico folyamatosan szívből nevetett, ami nagyon jól esett hallani, hogy apja és fia így kijönnek egymással. Mikor végeztem a vacsorával gyorsan megterítettem s végül az elválasztó falnak dőlve figyeltem őket mosolyogva.
- Fiúk, kész a vacsora – szólaltam meg végül, annyira jó érzés volt az, hogy Ő is ott van velünk, olyan érzésem volt mintha minden a legtökéletesebben ment volna, mintha Tommal sosem váltunk volna el.
- Megyünk anya – állt fel a szőnyegről Nico és szaladt oda az asztalhoz s mászott fel a székre.
- Mennyit szedjek? – kérdeztem meg Tomot, amint leült ő is.
- Ülj csak le – fogta meg a kezem, amiben a szedő kanál volt s a másikkal pedig elvette tőlem – majd szedek magamnak – mosolygott rám.
- Rendben – engedtem el s ültem le.
Szedett magának s nekem is, majd Niconak is egy keveset.
- Jó étvágyat – mondtuk egyszerre, majd neki láttunk a vacsorának.
- Hamarosan karácsony – szólalt meg miután végeztünk, csak Nico ette még a repetáját.
- Bizony.
- Jön a Jézuska – mosolygott Nico a lábát lóbálva.
- Jó kisfiú voltál? Mert csak akkor jön hozzád – könyökölt fel az asztalra Tom s úgy nézett fiára.
- Jó voltam – teli szájjal.
- Nico! – szóltam rá – nem beszélünk teli szájjal.
Gyorsan megrágta és lenyelve rám nézett.
- Bocsánat anya.
- Jó anya vagy – nézett rám Tom, halvány mosollyal oldalra döntött fejjel.
- Köszönöm – mosolyogtam rá zavartan.
- Sajnálom, hogy eddig nem segítettem a nevelésében…
- Tudom mit érezhettél, furcsa lehetett az a tudat, hogy van egy fiad…
- Anya, mehetek játszani? – nézett rám.
- Menj csak – bólintottam mire ő lemászott a székről és felszaladt játszani.
- Szeretnék segíteni – ivott bele a poharába Tom – részt akarok venni az életében, és nagyon bánom, hogy kimaradtam eddig az életéből.
- Tom…
- Ne… én voltam a hülye, tudom. Csak is én tehetek arról, hogy nem vettem részt benne.
- Tom… ne marcangold magad miatta. Most már itt vagy – mosolyogtam rá.
- Örülök, hogy újra a közelemben vagy – nézett a szemembe.
Köpni-nyelni nem tudtam, ez most, hogy jött ide?
Csak zavartan tűrtem egy tincset a fülem mögé.
- Sajnálom… nem kellett volna ezt mondanom – nézett bele a poharába.
- Nem… ez... jól esett, tényleg.
- Sofie – állt fel és guggolt le mellém – ne menj hozzá ahhoz a férfihez. Kérlek.
- Tom… - sóhajtottam fel.
- Szeretlek – simította végig az arcom, mire a szemeim azonnal könnyel teltek meg, még mindig szeret – gondoltam magamban.
- Jaj, Tom…
- Tudom, hogy elrontottam, sajnálom, hogy megvádoltalak azzal, hogy hazudsz Davidal kapcsolatban. Mindent sajnálok Sofie.
- Ne csináld ezt – álltam fel s menekülni készültem a konyhába.
- Sofie – kapta el a karom s magához húzva megcsókolt.
Megbénultam teljesen, a testem elernyedt és hagytam, hogy erős karjaival tartsa erőtlen testem.
|